Tévétlenség

A kihajítást persze képletesen értem, nem röpködnek készülékek a levegőben és nem csattannak a betonon, hanem szépen levándorolnak a pincébe. Zömmel olyan fiatal értelmiségiek döntenek így, akik az egyetemi kollégiumban évekig nélkülözték a tévét, lassan leszoktak róla, mint a fürdőkádról vagy a bonyolult ételekről. Ha jobban belegondolunk, van ebben a „tévétlenségben” valamiféle lázadó szembefordulás is. Gyakran hallom tőlük például azt, hogy úgysincs mit nézni manapság, nagyon kevés a színvonalas műsor, és amire kíváncsiak, ahhoz az interneten is hozzáférnek. Egy friss európai uniós felmérés szerint ugyan még mindig magasan a televízió vezet a népszerűségi listán, ami a művelődési és szórakozási szokásokat illeti, a tizenévesek azonban egyre kevesebbet ülnek a képernyő előtt. És nem azért, mert sokat tanulnának vagy buliznának, hanem azért, mert a világhálón keresik és találják meg azt, ami érdekli őket. A filmeket letöltik, a szórakoztató show-műsorokból kiválasztják a nekik tetsző részeket, videoklipeket is a YouTube-on néznek, nem a zenei csatornákon. A magyar MTV például hamarosan meg is szűnik (semmi pánik, nem a közszolgálati televízióról van szó!). A világháló tehát sok háztartásban kezdi kiszorítani a polgári nappalik hagyományos tartozékát, a sarokban békésen duruzsoló tévét. A család nem ül össze előtte esténként, ki-ki a maga kuckójába húzódva bámulja a saját laptopját. Igaz, ami igaz, néha 60 csatorna közül sem vagyok képes esti programot választani magamnak. Ráadásul a legjobb filmek szinte törvényszerűen éjjel tizenegykor kezdődnek. De a szokás nagy úr: hazatérve még mindig azonnal és automatikusan nyúlok a távkapcsolóért. Reggel, felkelés után úgyszintén. Szomorú ez, tudom, nem szerzek jó pontokat az említett ismerőseimnél, az ismeretlenekről nem is beszélve. És sok esetben azokat a műsorokat is nézem, amelyeket ki nem állhatok. Ezzel viszont nem vagyok egyedül, sőt létezik erre egy tudományos kifejezés is az angolszász szakirodalomban: a „hate watching”. Amikor kifejezetten azért nézünk valamit, hogy kedvünkre dühönghessünk, sápítozhassunk vagy röhöghessünk rajta, ki-ki vérmérséklete szerint. Bizony mondom, jót tesz ez a léleknek…