Tejszínhabos emancipáció

Nem is értem, miért érzünk mi, nők folytonos késztetést, hogy bebizonyítsuk, egyenrangúak és egyenjogúak vagyunk a férfiakkal. Ezt a tényt vagy munkánkkal bizonyítjuk, vagy – bármi fájdalom – le kell tennünk arról, hogy emberszámba vegyenek bennünket az úgynevezett erősebb nem képviselői.

Nekünk, itt Kelet-Közép-Európában már nincs gondunk az emancipációval, nyugodtan dolgozhatunk látástól vakulásig, lehetünk menedzserek, igazgatók, de főként pedagógusok (legalább az iskolában kapjanak egy kis anyai szeretetet a gyerekek), pénztárosok (a házi kasszát úgyis mi kezeljük, nehogy kijöjjünk a gyakorlatból). Otthonra már csak néhány aprócska teendő marad, amelyeket azért nem végeznek el a férfiak, mert mindegyikhez feltaláltak (ők, a férfiak) nekünk valamilyen gépet vagy más segédeszközt. Tehát: az étel előkészítéséhez zöldségtisztítót, robotot, a széntüzelés helyett a gáz- és villanykályhát, a kuktafazekat, az étkezés utáni piszkos edény eltüntetéséhez a mosogatógépet.

A mosógép automata változata több évtizedes találmány. A porszívó magától közlekedik szobáról szobára, és az ilyen-olyan tisztítószerek úgy tüntetik el a port, piszkot ablakról, csempéről, mint a pinty. A házimunka egyébként is aktív pihenés, olyan az nekünk, nőknek, mint a férfiaknak a rendes heti, sörözéssel egybekötött teremfoci. Egyébként is, ki tiltja meg, hogy időnként leüljünk egy tejszínhabos kávéra a barátnőinkkel, egy kis locsi-fecsire? Persze, csak miután megfőzettük a vacsorát a tűzhellyel, kimosattuk a szennyest a mosógéppel, kivasaltattuk a tiszta ruhát a vasalóval, elmosogattattunk a géppel, ellenőriztük a gyerek házi feladatát, kikérdeztük a leckéjét, és átugrottunk egy szóra anyósunkhoz, hogy ne legyen olyan egyedül szegény egész héten.