Tavaszi fagyok elé

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. De a meteorológusok könyörtelenek, néhány napja stabilan azzal ijesztgetnek, hogy mire önök ezt elolvassák, visszajő a tél, hó hullik a felhőkből, metsző szél kerekedik, a hőmérséklet tíz-tizenöt fokot zuhan. Szóval előfordulhat, hogy korán örvendeztem, és mégsem sikerül megúsznom a csizmavásárlást az idei szezonban. Tegnapelőtt még átmeneti kabátban és félcipőben élveztem az életet, mustráltam a pozsonyiakat, új lakóhelyem lakosait. Mindenféle emberek. Rohannak, grasszálnak, bagóznak, csókolóznak, csicseregnek a mobiljukba, várakoznak valamire vagy valakire, vidámak, gondterheltek.

Sok a külföldi, lépten-nyomon nyelveken beszélnek. Mindenből zavarba ejtő a választék. Itt minden cucc divatos, merészen öltözik az utca népe, leszámítva persze a kínai piac törzsközönségét.

Szombaton láttam egy rövidnadrágos fiatalembert is, akit rajtam kívül mások is megbámultak. Mintha egy tengerparti üdülőhelyről teleportálta volna magát közénk: póló, kék pulóver, térdközépig érő, sokzsebes gatyó, tornacipő. Zsebre dugott kézzel sétált a Széplak utcán. Nem sietett, nem is fázott. Szemlátomást elpusztíthatatlan volt.

Ekkor kezdtem el várni a nyarat, ami a meteorológiai előrejelzések „fényében” túlzott merészségnek tűnhet.

Ma már második napja ömlik az eső. Ennek örömére vettem egy márkás, állítólag strapabíró lila esernyőt. A csizmavásárlás még hátra van.

Mindenesetre jó, hogy bespájzoltam D-vitaminból az elmúlt héten, mert ki tudja, mikor lesz erre legközelebb lehetőségem.

Most hallgatok egy rádióreklámot egy stájerországi síparadicsomról, alig hiszek a fülemnek, hogy márciusban ilyesmit nyomatnak… Ha tudnék síelni, nyilván másképp hangzana… Ám életterem a pozsonyi belvárosra korlátozódott, ahol a tél nem szívesen látott vendég.

A főváros sokat változott az elmúlt tíz évben, amióta nem láttuk „egymást”. A pincérek, az elárusítók és a taxisofőrök zöme megtanult viselkedni. Nyilván részt vettek egy illemtanfolyamon, és sikeres vizsgát tettek. A központ egyre európaibb. A belváros színes kavargása, nyüzsgése azonban még mindig tökéletes ellentétben van a lakótelepek szívszakasztó szürkeségével. Gondoljanak csak bele: ha Ligetfalu önálló város lenne, hazánk harmadik legnagyobb városa lenne, legalábbis a lakosok számát tekintve. Ez azért eléggé nyomasztó. Főleg a legnegatívabb évszakban, amely állítólag két napon belül beköszönt. Bárcsak tévednék, vagy bárcsak ne néztem volna a tévét az elmúlt napokban!