Tanácsok Szolzsenyicinnek

A látogatás a prófétának szólt, annak a Szolzsenyicinnek, aki jóval 1996-os hazatérése előtt, 1990-ben, közvetlenül az oroszországi rendszerváltás után megjelentette óriási visszhangot kiváltott politikai röpiratát, Hogyan rendezzük be Oroszországot? címmel. Ennek célja egy abból vett idézettel jellemezhető: „Nem reménykedhetünk, hogy a mostani zavaros idő után valami nyugodtabb kor jő el, amikor leülhetünk és nekiláthatunk töprengeni, miként rendezzük be a jövőt... Ám bármennyire szorongat a jelen - eljövendő berendezkedésünkről mégis idejében kell gondolkoznunk”. Szolzsenyicin gondolatai ugyancsak konzervatív irányzatúakra sikeredtek: kezdve a polgári liberalizmus, a nézetek pluralizmusának elítélésétől egészen a cárizmus dicsőítéséig. Az ifjabb írónemzedék egyik vezéregyénisége, Viktor Jerofejev, akivel a baloldali eszmék teljes elutasítása mégiscsak összeköti Szolzsenyicint, alaposan kiábrándulva jegyezte meg a brosúra elolvasása után: „Egy szlavofil revizor érkezett hozzánk ellenőrző körútra... Ez egy vidéki tanító, aki túllépte hatáskörét és túlbecsülte lehetőségeit”. Persze, az is tény, hogy 1998-ban már, amikor megjelenteti Az Oroszország lavinában című újabb politikai vitairatát, ezt jegyzi meg: „...Amikor kiadom ezt a munkámat, amely az utolsó ebben a témakörben, már nem reménykedem, hogy elképzeléseim a közeljövőben segíthetnének kievickélni életünk fájdalmas szakadékából. Ezt a könyvet csak úgy írom, mint Oroszország végtelenül kegyetlen korszakának egyik szenvedő szemtanúja, hogy rögzítsem: mit láttunk, mit látunk, mit élünk át”.

Szóval okkal kelthetett akár gyanút is a Putyin-korszak akkor csak kezdődő politikai kurzusát illetően az a bevezetőben említett vizit, amely különben meglehetősen nehezen jött létre. (Az író korábban nemcsak nem fogadta az előző elnököt, Borisz Jelcint, hanem még a neki adományozott legmagasabb orosz állami kitüntetést sem volt hajlandó átvenni tőle. És Putyin, akárhogyan nézzük, mégis Jelcin „kádere”.) Bizonyos azonban, hogy a roppant gyakorlatias Putyinra nem gyakorolhatott jelentősebb hatást Szolzsenyicin eszmerendszere. És kiváltképpen érzékelhető ez tavaly szeptember 11-e után, amelynek nem csupán egy jelentős külpolitikai irányváltás lett a következménye, hanem az is, hogy Putyin azt is tudatosította, hogy belpolitikájában határozottabban szakítania kell minden olyan áramlattal, amely kétségesnek tartja, hogy Oroszország célja a demokratikus átalakulás - európai módra.

Szolzsenyicin már idős ember (idén decemberben tölti be nyolcvannegyedik életévét), s ezért igen ritkán szólal már meg közvetlen politikai ügyekben, de ez általában jellemző taktikájára, mert korábban ugyancsak ismerte annak az értékét, hogy hallgatásai sokatjelentőek, s talán elég hívei csatasorba állítása.

A hívek ezúttal a moszkvai Lityeraturnaja Gazeta hasábjain álltak ki néhány napja, idén február derekán. Emlékezetes, hogy annak idején itt látott napvilágot a Hogyan rendezzük be Oroszországot?. Ezúttal pedig – csaknem teljes 12 évvel az első megjelenés után! – a tekintélyes irodalmi és politikai hetilap megkapta Szolzsenyicintől a röpiratára kapott visszhangokat, olvasóleveleket, tanulmányokat – Oroszországból és külföldről. Hatalmas anyag ez, s az nyilván a válogatás következménye, hogy kizárólag az egyetértő véleményekkel szembesülünk. Amelyek vagy megismétlik az író állásfoglalásait, vagy helyeslően továbbgondolják azokat. Nyilván nem véletlen, hogy ez az összeállítás most jelent meg, s politikai jelentősége van annak, hogy Putyin új vonalával szemben, Szolzsenyicin a maga óriási személyes tekintélyével támogatja ezeket az – úgymond – a nép széles rétegeiből (és külföldről) érkezett állásfoglalásokat.

A legfontosabb, formálisan az írónak, valójában a hatalomnak adott tanács, hogy Oroszország egyik tragédiája, hogy mindig felülről várta a reformokat, korábban Andropovtól, Gorbacsovtól, meg Jelcintől, hasztalan, most pedig Putyin került ilyen helyzetbe. A levelek Szolzsenyicinnek azt az álláspontját vélik helyesnek, hogy „felülről semmit nem lehet berendezni”. Ezzel kapcsolatban utalnak Korolenkónak, a kiváló humanista írónak a bolsevikokról, a forradalom után mondott kritikájára: „A hatalom legnagyobb hibája: mindent tudni vél a nép jólétéről, kivéve azt, hogy mit akar maga a nép...” Szolzsenyicin figyelmét arra hívják fel hívei, hogy Oroszországban ma demokrácia van, hanem az „elitokrácia”, vagy még inkább a „kleptokrácia” vészterhes uralma alatt nyögnek. Megszűnt a tervgazdálkodás, de nincsen piacgazdaság sem, tehát maradt a káosz. Ez, természetesen, veszedelmes, de nem jelenti azt, hogy akár a tervre, akár a piacra szüksége lehetne Oroszországnak, mert „érthetetlen, hogy a kommunizmus öleléséből miért kell a kapitalizmus karjaiba menekülni”. Szolzsenyicinnel egyetértenek az irodalmi lapban megszólítottak, hogy Oroszországnak egy közelebbről meg nem határozott „harmadik útra“ van szüksége. Ez lenne a megoldás.

És ez a harmadik utas megoldás meglehetősen különös. Szolzsenyicin hívei szerint Oroszországban „gyorsan elérhető a gazdasági emelkedés“, mégpedig nem mint most, csak egy szűk, kiváltságos réteg számára, hanem az egész társadalom részére elérhetően, ha viszszatérnek az orosz tradíciókhoz. Azaz a faluközösségekhez, a föld megbecsüléséhez, erkölcsi értelemben pedig a pravoszláv egyház tekintélyének és állami befolyásának megerősítéséhez. „Ahhoz, hogy közel kerüljünk e célhoz” – olvasható egy Szolzsenyicin-rajongó véleménye – „meg kell tagadni a demokráciát, le kell mondani a választások hazug látszatáról...” Helyben vagyunk: a tekintélyuralom mindenhatósága lehetne a panacea. Ez pedig pontosan összhangzik Szolzsenyicin ama nagyon sokszor hangoztatott véleményével, hogy az oroszoknak jó volt a cári rendszer, sőt jó volt a birodalom nem-orosz népeinek is, kivéve a zsidókat, akiket korlátoztak szabadságukban.

Izgalmas ez az orosz fejlődés lehetőségeiről folytatott vita. A retrográd nézetekkel együtt. A féligazságokkal megspékelten is. Annál is inkább, mivel nemcsak Oroszországban léteznek ilyen nézetek és ilyen viták.