Színlelni dolgos vezetőt

Hogy a választók, az európai partnerek és maguk a hitelezők tárgyalásnak látják-e azt, ami zajlik. Mert amíg úgy tűnik, hogy Cipraszék részéről megvan a szándék az előrelépésre, addig sokkal nagyobb terük marad a manőverezésre.

Ez a felénk is gyakran használt mondást juttatja eszembe: nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani. De a mediális politizálás ezt a mechanizmust egy általánosabb síkon tovább is viszi: tulajdonképpen mindegy, hogy jót akarsz-e, becsületes vagy-e, amíg az emberek elhiszik, hogy az vagy. Ez pedig egy fordított logikát követel meg a politikusoktól: nem az van, hogy teszik a dolgukat, és utána azt megpróbálják eladni a választóknak, hanem felmérik, mi az, ami eladható, és utána ezen a halmazon belül választanak valamilyen lépést, amely nagyjából szimpatikus nekik.

Ennek a működési módnak több sarokköve van. Az első a bizalmi szintekre épülő gazdasági rendszer. Cipraszék – de akár a gazdasági válság következményeit kezelni próbáló különböző kormányzati szervek – mindig úgy hozzák nyilvánosságra aktuális döntéseiket, hogy az időzítésbe beleszámítják a különböző tőzsdék nyitásának és zárásának időpontját, és a kijelentéseik aznapi hatását a tőzsdékre. Nagyobb vonalakban is igaz, hogy ma a legtöbb gazdasági kulcsintézmény a bizalom megszerzésével és megtartásával van elfoglalva, a bizalom pedig sokkal inkább épül az imázsra és a marketingre, mint tényekre és adatokra.

Aztán ott van a legtöbb országban ellaposodott polgári ellenőrzés, ami ok és okozat is egyben. A polgárok csak felszínesen informáltak – bulvársajtóból vagy még abból sem –, borzasztóan kevés időt adnak a köztisztségviselőknek arra, hogy elmagyarázzák, mit miért tesznek – egy mondat a rádióban, két mondat az újságban. Csak felszínesen ismerik a képviselőiket és nem értik motivációikat. Ördögi kör alakul ki, és nem is egyértelmű, hol volt valaha a kezdete: a választó ignorálja a politikát, a politikus pedig minimális táplálékkal eteti az arra egyébként sem kiéhezett választót.

A harmadik szempont a professzionális politikai marketing előretörése. Ez a marketing a komolyabb demokratikus hagyományokkal rendelkező államokban beleütközik a civil szférába: civil szervezetek ellenőrzik az állításokat és ellenvéleményüknek súlya van, az emberek telefonkönyvnyi újságot olvasnak, lakossági fórumokra járnak. Nálunk ez hiányzik, a dübörgő, valóban profi marketing harsog anélkül, hogy bárki is igazán tenni tudna vagy akarna ellene.

Az eredmény nem meglepő módon az, Jorge Luis Borges novellájához hasonlóan, hogy a politikát tökéletesen eltakarja annak mesterségesen legyártott mása, a politikusok és a választók egyaránt ebben a szimulációban mozognak, miközben alatta ugyanúgy zajlik tovább a politikai tevékenység. Nem csoda, ha a levegőben érezni valami furát a politika körül: ezt a szétkapcsolódást, a szimulációt érezzük mindannyian. A vicc az, hogy senki nem akarja, de a fent leírt viselkedésével valójában mégis mindenki igényli, hogy így legyen. A választók legalább annyira, mint a politikusok.