Szerbia: Európa vagy Koszovó?

Ezt elsősorban annak tulajdonítják, hogy Koszovó függetlenségének kikiáltása után a nacionalista indulatokra játszó Vojislav Kostunica miniszterelnöknél van a kezdeményezés. Politikai túszává tette Borisz Tadics államfőt, aki nem tud kihátrálni a Koszovót nem adjuk! jelszót harsogók közül. Csöndes ellenállással fékezheti ugyan Kostunicát, s abban reménykedhet, hogy idővel csillapodnak az indulatok, alábbhagy a nacionalista hév, s ősszel talán jobb eséllyel mondhatja fel a fenntarthatatlannak bizonyult koalíciót, s mehet neki egy előrehozott választásnak.

Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a tavaly létrejött koalíciót nem azonos értékek, közös célok tartják össze. Négyhónapos alkudozás után, május 15-én alakult csak meg a Kostunica vezette kabinet – nem valamiért, hanem valami ellen. Azért, hogy ne a parlamentben legerősebb párt, a szélsőséges radikálisok legyenek kormányon, hanem az Európa-szerte – nagy leegysze?rűsí?téssel – demokratikusnak nevezett erők. Hogy ez a cél megvalósuljon, a koalíció vezető erejének, Tadics elnök Demokrata Pártjának (DS) át kellett adnia a kormányfői posztot Kostunicának. A DS-nek maradt a remény, hogy a 25 tagú testület 13 helyét birtokolva, a vele szövetséges erő (G17 Plusz) 4 miniszterével együtt kordában tudják tartani a 7 minisztert adó kormányfő pártját.

Nem így történt. Kostunica Szerbiai Demokrata Pártjának (DSS) szövetségese, az Új Szerbia (NS), valamint az ellenzékhez tartozó radikálisok és szocialisták segítségével sikerült a szerb közélet központi témájává tenni Koszovót. Annyira, hogy a Szerbia számára elemi érdeknek számító EU-integráció is másodlagos kérdéssé vált. Függvényévé annak, hogy Brüszszel miként viselkedik az elszakadni akaró tartomány kérdésében. Mivel Európa és az USA a legcsekélyebb megértést sem mutatta Szerbia iránt, a szerb kormányfő álláspontja egyre merevebbé vált. Az EU-konformnak tekintett belgrádi politikusok, élükön Tadiccsal, pedig nem tudták megtalálni ennek az ellenszerét. Annál is kevésbé, mert Washingtonból, Brüszszelből semmilyen segítséget sem kaptak hozzá.

A koalícióban gyengén is erős, rendkívüli politikai manőverezési és manipulatív képességgel bíró Kostunica talán türelmesebb maradt volna, ha Tadics nem nyeri meg az idei elnökválasztást félelmetes riválisával, Tomislav Nikoliccsal, a szerb radikálisok alelnökével szemben. Ráadásul úgy, hogy a koalíciós társ DSS és NS nem támogatta. Szerbiában óriásinak számító, hatvan százalékot jelentősen felülmúló részvétel mellett tartották meg a választást, és Tadicra 2,3 millió ember szavazott – több, mint tavaly januárban az összes kormánypártra együtt. És ez nagy dolog.

A Mi lett volna, ha? kérdéssel nem érdemes játszadozni, de tény, hogy Tadic elmulasztotta a döntő pillanatot, győzelme után nem lépett azonnal, s ezzel ismét Kostunicáé lett a kezdeményezés. Neki pedig nincs más ütőkártyája, mint Koszovó. Egész előző miniszterelnökségét arra tette fel, hogy megtartsa a dél-szerbiai tartományt (ezért verte keresztül a parlamenten a szedett-vedettsége miatt rengeteget bírált, de preambulumában Koszovó leválaszthatatlanságát kimondó alkotmányt), s ennek jegyében vívta választási kampányát is. Ha felhagy harcos retorikájával, és beismeri, hogy Koszovó elveszett, bukott politikussá válik. Mivel ezt nem akarja, hajlandó szövetkezni akár a nála is nacionalistább radikálisokkal is.

Innentől kezdve értelmezhetőek igazán a múlt heti események. Az, hogy a február 21-én Koszovó függetlensége ellen nagy nemzeti felbuzdulásból megrendezett tiltakozó gyűlés az amerikai nagykövetség felgyújtásához, más diplomáciai képviseletek megtámadásához, belvárosi üzletek lerombolásához és kirablásához vezetett. Az akcióról – február 17-én, egy hivatalosan bejelentett tanácskozáson – Tadic, Kostunica és Nikolic egyeztetett. Majd Tadic visszakozott, a tüntetés napján elment Bukarestbe, hivatalos látogatásra. Az esti órákban pedig a kormány irányítása alatt álló rendőrség feltűnő passzivitása mellett randalírozók feldúlták Belgrád belvárosát. Erről a Tadic elnökletével kedden megtartott nemzetbiztonsági tanácsi ülésen sem született igazi értékelés.

A DS és a G17 Plusz belgrádi lapok által megszólaltatott névtelen forrásai azt mondják, hogy ki kellene ugyan vonulni a kormányból, de ez a jelenlegi nacionalista hangulatban kivitelezhetetlen, mert akkor Kostunica a radikálisok külső támogatásával tovább kormányoz. Az előrehozott választások kiírásához viszont kétharmados parlamenti többség kell, ami az „igazán demokratikus” pártoknak nincs meg. Ki kell tehát várni az indulatok csitulását, s aztán feltenni a kérdést a miniszterelnöknek: mit akar? Tovább harcolni az elveszett Koszovóért, vagy a Szerbiát eláruló EU-hoz közeledés útjára lépni, ami az egyetlen, igazi jövőt ígérő lehetősége az országnak. A választól függően szeptember-október táján vagy újból parlamenti választás lesz Szerbiában, vagy fennmarad a kínkeservesen létező koalíció.