Szeptemberi fények

Faragja a szőlőben az ízeket a nap. Fecskecsapat kottázza az ősz első hangjait a villanydrótokon, a reggeli buszjáratot újraindították, más ritmusba lendül a falu. Nagymamák sóhajtoznak a bolt előtt az éppen beígért áremelésen, kasza peng valahol, már a krumpli felett tisztítják a terepet kiszántás előtt. Az ünneplőbe öltöztetett gyerekhad pedig vonul. Egyre kevesebben abba a bizonyos anyanyelvű iskolába.

Épülnek a képzeletbeli elválasztóvonalak, egyre több a rossz hír, pedig a nagy olvasztótégely felé lépegetne már ez az ország is. Csak odaér. De addig? Addig kibírni kell. A gyerek majd délután hozza a listát, mi kéne még az iskolába. Elsősorban mindig pénz. Mert sok mindenre már nem futja intézményen belül. Másodsorban kellene egy kicsivel több megértés az elesettebbek felé. Mert nem mindenkinek telik. Bizony buszra se. De meg kell oldani. Meg kell oldani a helyzetet, bár év végétől megint legalább tíz ember veszíti el az állását csak ismeretségi körön belül. Nem mind fiatal már. Negyven felett, több mint húsz év munkaviszony után. Egyetemet kezdett, iskolát kezdő-folytató csemetékkel. A szellemi központ, a falu Forum Romanuma, a kocsmahivatal pedig tele mindenféle hírekkel. Hogy Tibinek feltörték a mára már árván maradt egykori szülőházát, hogy elvittek minden mozgathatót, és mikor másnap kérdezősködni kezdett, akkor még meg is fenyegették. Hogy egy gyerekkel több van a faluban, János pedig boldog nagyapa és biztosan kiballag ma a nagy eseményre való tekintettel megbillenteni néhány korsó sört. Hogy Gyurinak nem lesz munkája, és mi a fenét tud csinálni szegény ezek után. Megy a szöveg és a teraszról fokozatosan húzódnak be az emberek. Szeptember van, lecsendesedett hangulatú esték jönnek, fátyolosabb napfény délelőtt.

A gyerekek iskolába mentek s valahol mindenkiben nyári ritmust vált az ősz. Aprópénzt álmodik a nagyja, s várja, csak megnyílik egyszer neki is a szerencse kapuja.