Szellemi építkezés

Mostanság valóban van okunk örömre, hiszen az elmúlt csütörtöki parlamenti döntésnek köszönhetően a szlovákiai magyarság sok évtizedes óhaja vált valóra. Helyénvaló hát itt és most elismeréssel szólni a Magyar Koalíció Pártjának céltudatos, a jelenlegi pozícióját kiválóan érvényesítő politizálásáról, amely nélkül nem lett volna Selye János Egyetem. Teljes joggal süvegelhetjük meg a kormánykoalíció szlovák politikusait is, akik képesek voltak túltenni magukat előítéleteiken, kételyeiken, az ellenzék és a hejszlovákok kitartó hangoskodásain, s kivétel nélkül támogatták a felsőoktatási intézmény létrehozását. Ők sokkal európaiabban viselkedtek, mint azok a szlovák újságíró kollégák, akik álnokul azt emelték ki a hírben, hogy milyen súlyos milliókba kerül az államnak az egyetem beindítása és működtetése. Nekik annyit érdemes válaszolni, hogy hazai magyar oktatásra, kultúrára még így is jóval kevesebb pénz jut az adóinkból, mint az országos átlag. S annak a szlovák nacionalistának, aki most azon fanyalog, hogy nem lesz szaktekintély és kellő tudományos fokozattal rendelkező szakember Komáromban, frissítsük fel az emlékezetét. Idézzük fel neki, hogy több mint nyolc évtizeddel ezelőtt valójában cseh vendégtanárok alapították meg a Komenský Egyetemet, amely ma a szlovákiai értelmiségképzés és tudományos élet egyik jelentős központja. Tudom, merőben más volt a kor, de nekünk is jók a lehetőségeink az egyetemi oktatógárda fokozatos kineveléséhez. Ehhez azonban szellemi önösszeszedésre van szükségünk. Ennek érdekében a jogos öröm és ünneplés után beköszöntő hétköznapokon tudomásul kell venni, hogy a Selye János Egyetemnek csak akkor lehet szakmai színvonala és rangja, ha kizárólag tudományos, tehát szakmai szempontok alapján működik majd, s nem pártszempontok vagy megalomániás elképzelések szerint. Tehát csak a fokozatos és szuverén szellemi építkezés lehet célravezető. A célirányos stratégia kimunkálása pedig csupán úgy képzelhető el, ha szakembereink képesek lesznek együttgondolkodni, szellemi kapacitásukat, energiájukat értelmes és nemzeti közösségünket szolgáló ügyre fordítani. Nem az ünneprontás, hanem a tanulságok hangsúlyozásának a szándékával írom le, hogy az egyetem akkreditálásához szükséges dokumentumok kidolgozásában ez a szakmai összefogás, sajnos, nem valósult meg. Magunknak ártunk, éspedig nagyon, ha az illetékesek képtelenek lesznek véget vetni a kicsinyes és nemzeti közösségünk megmaradása szempontjából kimondottan tragikus viszálykodásoknak. Mostantól az egyetem léte és jövője, a hazai magyar értelmiségképzés sikere a tét. Ez pedig olyan sorsdöntő és nemes ügy, amely remélhetően minden illetékest végre jó útra térít.