Szabadság? Testvériség?

Kétszeresen is szomorú a magyar ember számára a mai nap. Gyászunkat az is növeli, hogy a román nacionalisták megakadályozták a tizenhárom vértanúnak emléket állító Szabadság-szoborcsoport visszaállítását Arad óvárosában. Bukarestben ezzel fittyet hánytak az önkormányzatiság elvének, ugyanis a román többségű aradi önkormányzat támogatta az emlékmű elhelyezését. A szoborcsoport visszaállítása ellen leginkább Adrian Paunescu ágált, aki ma kormánypárti szenátor. Másfél évtizede pedig Ceuasescu udvari költője volt. Mostanság éppen azt szajkózza, hogy az aradi műalkotás nem is a vértanúknak állít emléket, hanem Nagy-Magyarország tizenhárom történelmi régiójának. Ez a magyarfaló senkiházi azzal is érvelt, miszerint már az sem helyes, hogy „a terrorista és a románságot zsigereiből utáló Petőfinek rengeteg szobra van már Romániában.” A gátlástalan trubadúr újra – számos román politikus számára ma is oly kedves – nacionalista húrokat pengetett, s ezzel olyan indulatokat kavart, hogy még a Nastase-kabinet is meghátrált. Megszegte a magyar kormánynak adott szavát, nem engedélyezte az emlékmű felállítását. Szűkebb pátriánkban is tudunk ilyen jelzésértékű szoborügyről. Nálunk is semmibe vették az önkormányzat – a komáromi – álláspontját, amelynek az a lényege, hogy nem a keresztény testvériség jelképeként, hanem egyértelmű nacionalista szándékkal (szerintük itt lépett a két hittérítő a mai Szlovákia területére, vagyis a szlávok hamarabb telepedtek le itt, mint a magyarok) akarnak szobrot emelni Cirillnek és Metódnak. A komáromi városatyák a „sem csellel, sem erőszakkal” intelem szellemében ezért nem támogatták az alkotás elhelyezését a köztéren. S azért az sem semmi, hogy amikor törvényt szegve a Matica slovenská városi szervezete székházának homlokzatára rakták fel a művet, akkor római katolikus és evangélikus egyházi méltóságok adták áldásukat – szlovák politikusok és a Hlinka Gárda egyenruhájára emlékeztető öltözetben megjelenő fiatal hőzöngők társaságában – a nyilvánvaló jogsértéshez. Beszélhetünk-e szabadságról, testvériségről, jogállamról ott, ahol ilyesmik történnek? Támogathat-e az RMDSZ ilyen szószegő román kormányt? Lehet-e, s meddig, bárhol a Kárpát-medencében tagja az ottani magyar kisebbség érdekeit is védő párt olyan kormánykoalíciónak, amelyben valójában nincs politikai szövetségese, hiszen partnereiben ügyesen álcázva vagy nem is titkolva ott lappang, olykor kimondottan buzog a magyarellenesség? Aki ezt mérlegeli, az nyilván az érem másik oldalát is szemügyre veszi: mit lehet elérni, s vajon milyen módszerrel egy-két választási ciklusig tartó, netán állandó ellenzékben? Lemondva a politikai szövetséges keresésének és a tényleges demokrácia építésének sziszifuszi munkájáról. Hazai politikusaink immár nyolc évtizede szembesülnek ezzel a dilemmával. Az egyetlen elképzelhető elvi és morális választ az aradi vértanúk sugallják: van, igenis létezik olyan határ, amikor a személyes szempontok végképp háttérbe szorulnak, mert nemzeti közösségünk érdekei ezeknél összehasonlíthatatlanul fontosabbak. A vértanúk életüket áldozták ezért. Bukarestben, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen csak a kormányt támogató szerepvállalásukról, s ebből fakadó viszonylagos jólétükről kell lemondaniuk az RMDSZ vezetőinek, ha jelenlegi vagy más partnerük újra, s egyre súlyosabban megszegi a törvényességet, a politikai alkukban rögzített egyezséget.

A mai szlovákiai helyzetet szemlélve – a Dzurindára vetülő korrupciós gyanú, a kormányfő elutasító magatartása a kisebbségek kollektív jogairól, a magyar egyetem körüli ködösítések – nem túlzás leírni, hogy az MKP politikusainak is készen kell állniuk ilyen lépésre.