Sok hűhó semmiért

Kezdjük a végén, a tanulsággal: nem csak a szerelmet, a barátságot sem lehet erőltetni. Még a politikában sem, bár a politika az ilyen személyes fogalmakat nem ismeri, ott csak érdekek vannak. A világpolitika egyik meghatározó – ráadásul rendkívül izgalmas – eleme, miként alakul az elkövetkező hónapokban az USA, Franciaország, Németország és Oroszország viszonya.

A múlt heti csúcsdömping egyik – igaz, politológiailag támadható – tanulsága az lehet, hogy amíg e négy hatalom élén azok fognak állni, akik jelenleg, áttörés aligha várható. Félrevezető lenne messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy pillanatnyilag kinek a legstabilabb saját országában a helyzete, mert bár a választások mindig hordoznak magukban kockázatot, az mégsem igaz, hogy Chirac széke stabilabb lenne, mint a decemberi választásokra készülő Putyiné. Bush azért visszafogottabb, mert csökkenő, de kicsinek még mindig nem nevezhető népszerűség mellett készül a jövő évi elnökválasztásra. Schröder népszerűségi rátája folytatja a zuhanórepülést, s a sokkból, amelyet a CSU bajorrországi történelmi győzelme okozott számára, még mindig nem ocsúdott föl. Egyedül Chirac, akinek a közeljövőben nem kell ilyen kihívásokkal szembenéznie, merte New Yorkban megleckéztetni Busht („senki sem cselekedhet egymaga a világ ellenében”), de aztán arra gondolhatott, mit fog kapni a hazai olajcápáktól, ha a franciák teljesen kimaradnak az iraki olajüzletből, és gyorsan megígérte: semmi esetre sem fogják megvétózni a BT-ben az új amerikai határozattervezetet. Schröder azt mondta, Bushsal eltemették a múltat, a német–amerikai viszony nagyon jó lesz, emellett szeretné, ha Németország a BT állandó (értsd: vétójoggal bíró!) tagja lenne.

Hosszabb távon Berlinnek tényleg ott a helye – mondjuk, Japánnal és Indiával együtt –, de világcsoda lenne, ha a pillanatnyi konstellációban erre az amerikaiak rábólintanának. A politikában a gesztusokat nem lehet túlértékelni, de alábecsülni sem szabad, ezért az a tény, hogy Bush Schröderrel és Chirackal New Yorkban, az ENSZ-közgyűlés alkalmából találkozott, Putyin viszont két napig vendégeskedett Camp Davidben, jelezheti, merrefelé csúsznak el a nagyhatalmi hangsúlyok. Ráadásul Putyin semmit sem adott, csak visszafogottságot ígért. Sőt egyértelművé tette, hogy az amerikaiaknak annyira fájó iráni atomüzletből nem vonul ki, Irakkal kapcsolatban pedig attól tette függővé az orosz magatartást, hogy milyen lesz az új BT-határozat. Magyarán attól, hogy az amerikaiak elismerik-e azokat az olajszerződéseket, amelyeket az oroszok még a Szaddám-rezsimmel kötöttek. Csak arra volt hajlandó, hogy komolyan figyelmeztesse Észak-Koreát, hagyjon fel atomprogramjával, Iránt pedig, hogy maradjon meg az atomenergia békés felhasználása mellett és írja alá az atomsorompót kiegészítő jegyzőkönyvet. Az az igazság, hogy Moszkva lényegében ellenőrizni tudja Észak-Korea és Irán atomügyeit, Washington pedig nem, Párizsról és Berlinről nem is beszélve. A csúcsdömping tanulsága, hogy az USA Németországgal és Franciaországgal helyreállította az udvarias beszélő viszonyt, az egyetértést nem sikerült. Putyin az egyetlen, aki győztesnek érezheti magát, mindent elért, amit akart.

Ma még nem látszik változás az eddigi amerikai taktikában: büntetni Párizst, ignorálni Berlint, közeledni Moszkvához.

Figyelembe véve azt, amit Putyin Csecsenföldön művel, támadásait a szólásszabadság, a szabad sajtó ellen, sokan úgy vélik, hogy ez a politika megbosszulhatja magát, Washingtonnak sokkal keményebben kellene fellépnie Oroszországgal szemben.

Ebben igazuk lehet.