Sértődékeny koalíció

Nem egészen volt hiábavaló, hogy az államfőválasztás kikerült a parlament hatásköréből, és az állampolgárok kezébe tétetett. Rudolf Schuster megállapításai távolról se sikerültek volna ilyenre, ha a parlamenti pártok közül bármelyik szemrehányást tehetne: képviselőink voksának köszönhetően vonult be az elnöki palotába, és most tessék, kemény kritikával illeti pártunkat és kormányunkat.

A köztársasági elnök csak azt tehette, amit tett; a helyzet szépítgetése nélkül tett jelentést Szlovákia állapotáról. Mostanában divattá vált különféle dokumentumok titkosítása. Ahogy a koalíciós politikusok és udvari politológusaik az országjelentésre reagáltak, megkockáztatható a feltételezés: Dzurinda, Bugár, Rusko és Hrušovský ha tehetné, legalább 30 évre titkosítaná azokat az egyébként valóban elszomorító tényeket, amelyeket az értékelő felsorakoztatott. Nem teheti; egyrészt mert demokrácia van, másrészt pedig az ország lakosságának legalább 50 százaléka számára már úgysem titok, amiről az elnök beszélt. Az értékelés legnagyobb hasznát abban látom, hogy hozzájárult a társadalmi feszültségek mérsékléséhez. Ez a pozitívum vasárnap déltájban még jobban kidomborodik, mint pénteken délelőtt, az országjelentés előterjesztésének órájában. Ma már ismerem a „tükörre dühös” kormánypárti politikusok reakcióját, míg pénteken csak azt mutatta a televízió, ahogy az elnök mögött ülő miniszterelnök és pénzügyminiszter magába roskad. Pénteken, délelőtt tízkor még abban reménykedtem, hogy a kormánypártiak Schuster konkrét megállapításaira konkrét ellenérvekkel reagálnak. Ehelyett minket, korosabbakat időgépre ültettek, és visszarepítettek a kommunizmus hajnalának esztendeibe, amikor ha valaki bírálta a viszonyokat, kifogásaira az illetékes holtbiztosan így reagált. Jó, jó, de azt is mondd meg, hogyan jobbíthatnánk. Ma az ellenbírálatot még a populizmus vádjával is megfejelik. A koalíciósok úgy tesznek, mintha semmit se tudnának arról, hogy a köztársaság elnökének jog- és hatásköre milyen minimális, illetve, hogy Szlovákiában a kormányt mégiscsak végrehajtó hatalomként emlegetik, amely parlamenti többséggel a háta mögött végzi feladatait. Minimális követelmény, hogy az elnök beszédére reagálók konkrétumokkal dúsítva fejeznék ki nemtetszésüket. Tehát legalább megkísérelnék adatokkal cáfolni teszem azt az állam szociális jellegének felszámolására vonatkozó vádat, vagy a törvényhozási melléfogások kritikáját, netán a miniszterelnök fura káderpolitikájának bírálatát. Ha abba a sokat emlegetett 50 százalékba tartozók közül, netán a koalíció által már-már teljesen leírt legalsó 30 százalékba tartozók közül bárki elolvassa a jobboldali sértődöttség 105 százalékban egyhangú megnyilvánulását, az érintetteknek indokoltan az lehet a benyomása, hogy ebben a hatalmi garnitúrában már senki sincs, aki megértéssel viseltetne a szegények gondjai iránt.

Az idestova 5 év alatt annyit kritizált Rudolf Schuster életének jobb pillanatai közé tartozik ez az országértékelés; azokra próbálta ráirányítani a figyelmet, akikre a hatalomnak csak a választások napján van szüksége. Dzurinda és környezete óvakodik belenézni a „tükörbe”. A miniszterelnök ehelyett kommunistázik, miközben államfőjelöltje szintén volt kommunista, aki a pártállam legsötétebb korszakában építgette karrierjét.