Rekviem egy provinciáért

Vasárnap bekövetkezett a várt esemény, így a hét végén ügyeletes lapszerkesztők fellélegezhettek: sikerült a hétfői újságot breaking newsszal megtölteni. Koszovó kihirdette függetlenségét, ám a tartomány nem most vasárnap vált függetlenné. Legalább 1999 óta az. Amikor a szerbek – mint az elmúlt két évtizedben többször is – „kissé” túllőttek a célon, és a NATO-bombázások következményeként bevonuló ENSZ-csapatok érkezésével de facto függetlenné tették egykori déli tartományukat. A függetlenség ténye tehát nem új – tudták ezt évek óta az albánok és a szerbek is (csak nem ismerték be) –, ünnepelni, illetve katasztrófa után kiáltani viszont lehet. S kell is. Elvégre nem minden nap születik új állam.

Kevés nemzet értheti jobban a szerbek fájdalmát, mint a magyar. Mi, akik ismerjük Magyarország történelmi és jelenkori térképét. Lehetne arról beszélni, hogy míg mi évezredes államrészeket veszítettünk el, addig a szerbeknek egy 1913 óta újra hozzájuk tartozó tartományról kell lemondaniuk – amely nem is teszi ki területük kétharmadát és már csak 100–200 ezer szerb lakja. Igen ám, de ha valakinek nem a két lábát, „csak” a bal kezét vágják le, attól az még nem fáj kevésbé. Ezzel a lépéssel véget is ér a szerbek szinuszgörbére hasonlító nagy évszázada, mely 1912-ben kezdődött. Az elején egy kis Szerbia állt, amely a balkáni háborúkban jelentősen növelte területét az oszmánok és a volt szövetséges bolgárok rovására, majd az első és a második világháborúban is a jó oldalon állt. Már-már beteljesülni látszott a nagy szerb álom, Belgrád évtizedekig egy balkánnyi területű és viszonylag nagy befolyású délkelet-európai állam fővárosa volt. Ezt az államot a szerbek egy kicsit mindig nagyszerb országként kezelték. A 90-es években a kisebb „testvérnemzetek” sorra adták be a felmondást, s végül a nagy szerb álmok helyett maradt a kis szerb realitás. Illetve még annál is kevesebb a montenegróiak kiválása után. Maradt egy ország tenger és nagyság nélkül, ahogyan a 20. század elején állt. Ám az igazi rágós falatot ezekben a hetekben kell lenyelniük a szerbeknek, hiszen korábbi integráns, a történelmük számára kulcsfontosságú területet vesztenek el. Szlovénia vagy Horvátország területe sosem volt a szerbeké, ezek elvesztése nem olyan nagy trauma számukra. Ahogy a magyarok sem Horvátország vagy Szlavónia elszakadása miatt bánkódtak Trianon után. Koszovót e szempontból talán Erdélyhez lehetne hasonlítani. Olyan terület, ahol a szerb történelem egy részében a szerbek számára kulcsfontosságú események zajlottak. Az ilyen résztől pedig különösen fájdalmas megválni.

A szerbek nem tegnapelőtt vesztették el Koszovót. Nem is 1999-ben. Koszovó száz éve sem volt szerb többségű, amikor 1913-ban az első balkáni háború után Szerbiához csatolták, lakosainak kétharmada albán volt. Ez az arány az óta csak nőtt s mostanra a terület lakosságának alig öt százaléka szerb. Ezek egy jelentős része a régió északi, Szerbiával határos csücskében él, mely nagy valószínűséggel az albán Koszovó része marad. Pedig az elmúlt években lett volna esélye a szerbeknek, hogy legalább ezt megmentsék maguknak, de ehhez be kellett volna ismerni, hogy a tartomány többi részét elvesztették. S szépen csendben szét kellett volna osztani, amit lehet. Ezt nem tehették meg, hazaárulónak számít mindenki, aki nem harcol az egészért, és nem akarja tovább álomban ringatni a nemzetet. S önmagát . Az álomnak vége, a szerbek számára is itt a kemény realitás.

Ezután már csak egy kérdés marad: mi lesz a korábbi tartomány – új állam – további sorsa. Független marad, vagy egy idő után az albán anyaállam részévé válik. Ez viszont már olyan kérdés, amelybe a tartományt korábban uraló szerbeknek nem lesz többé beleszólásuk.