Perve(r)z helyzet

Pakisztán a választások után sem tűnik túl nyugodtnak, hacsak a választások előtti pattanásig feszült légkört nem tekintjük komoly összehasonlítási alapnak. Azonban a választási eredmények önmagukért beszélnek, és ezáltal egyfajta stabilizációs tényezőként hatnak. Nem is csoda, hogy az ország többsége rendszerváltó hangulatban ünnepel, hiszen Pakisztán nem csatlakozott azon országokhoz, ahol a választásokat amolyan „van egy főnök, aki megmondja, kire szavazzunk” alapon le lehet zavarni. Ám a Navaz Sarif és a néhai Benazir Bhutto pártjai által fémjelzett ellenzék jószerivel túlnyerte magát, és kétségtelenül komoly demokratikus mandátummal kezdheti a kormányzást.

Ám kérdés, hogy mikor kezdi? Bhutto erőszakos halála kétségtelenül jót tett pártja választási eredményeinek, ám a pokolgép megölte a párt egyetlen miniszterelnök-jelöltjét. Sem a rendkívül fiatal fia, sem a korrupcióval gyanúsított férje nemigen jöhet komoly számításba a családi köteléket a politikában meglehetősen komolyan vevő Pakisztánban. Nawaz Sarif szintén régi ismerős: volt már miniszterelnök és eképpen menetrendszerűen gyanúsítottja különféle korrupciós ügyeknek. Éppen Pervez Musarraf űzte el, katonai puccsal. Képes lesz ez a két párt belátható időn belül cselekvőképes kormányt alakítani, amely kezelni tudja majd Pakisztán valós problémáit, a növekvő inflációt, az ország egyes tartományaiban dúló törvényen kívüli helyzetet és az ország politkai polarizációját?

Míg Sarif máris Musarraf elnök ellen való kirohanásokkal van elfoglalva, addig a Bhutto férje által vezetett Pakisztáni Néppárt, a legnagyobb parlamenti párt óvatosabban taktizál. A Musarraffra nehezedő politikai nyomás valóban hatalmas – a parlament által öt évre a választások előtt, a legtöbbek szerint alkotmányellenesen megválasztott elnöknek valóban illene lemondani, hiszen ezt ígérte választási kampánya során. Musarrafot azonban nem olyan fából faragták, hogy saját választási ígéretét figyelembe véve mondjon le. Egyelőre a (formális) amerikai nyomás sem segít, bár valószínű, hogy az amerikai kormány szeretné még talonban tartani a „nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem” (értsd Bush kormányzat) egyik legfontosabb szövetségesét, aki nem utolsósorban a pakisztáni hadsereg jó részét még mindig ellenőrzése alatt tartja. Bármennyire is az oszd meg, és uralkodj jegyében politizálhat Musarraf elnökként, a két parlamenti többséggel rendelkező volt ellenzéki pártnak talán nem annyira vele, mint inkább a kormány felállításával kellene törődni. Ellenkező esetben éppen Musarrafnak, no meg az instablitásra törekvő elemeknek jöhet jól, hogy a pakisztáni politika újra csak a régi ellentétek mentén képes cselekvésre.