Pénzeltem az államfőt

Kedves városomnak, Márai városának, Rákóczi városának, a tolerancia városának kórháza bármelyik percben bezárhatja kapuit, mert a számláit befagyasztotta az igen rugalmas és felettébb „egyforma” mércével mérő hivatal. Valószínűleg még jogosan is. Ezt nem vitatom. Aztán itt van ez a nagy őrület. Nyertünk, szakikáim, nocsak, hol a pezsgő, koccintsunk, aranyemberek a szlovák jégkorongozók! Csupán annyi a hézag, hogy a nagy mulatozásban ha esetleg összetörjük magunkat, nem lesz hol, kinek és miből rendbe hozni aszfaltmérgezéstől égő arcunkat. Kedves legmagasabb tisztséget viselőink meg majd’ meghaltak egy csipet szurkolásért a kies észak hokistadionjában. No hiszen kell is ez! Még én is belenéztem az összefoglalóba, még egy seritalt is megittunk a keményfiúk győzelmére, csak úgy csendesen, ahogy a zsebünkből még telik, falubéli magyarok és szlovákok egyaránt. Mert az ország sportsikerére koccintani jó érzés. Az államfő és a házelnök Göteborgban kortyolgatta a sompálinkát a hokistákkal. Mibe kerülhet egy út svédföldre? Ráadásul nem két ember utazott csak, hanem legalább hat, mert aki fontos, arra vigyázni is kell, így aztán aki vigyáz rájuk, annak is mennie kell. Ha hokirajongó, ha nem. Mentek is a lelkecskéim. A kisördög meg a fülembe állandóan azt súgja, na, öcsi, ezt te is finanszíroztad egy cseppet. Bár én szívem szerint inkább a kassai kórházat finanszíroztam volna. Mert hokista már nem lehetek, de beteg még igen!