Két temploma, három orgonája van

„Az élet, amíg csak tart, csupa kezdet” – idéz Devecseri Gábor verséből, majd azzal folytatja: lehet, hogy nála ez genetikai hiba, de úgy érzi, hogy reggelenként, amikor az indítógombbal újrastartolja a rendszerét, a teste nem mindig követi a lelkét. Az ugyanis olyan Dorian Gray-féle lélek, amely nem képes öregedni.

Észrevett esetleg másfajta „rendellenességet” is magán?

Talán az is valamiféle rendellenesség, hogy a memóriám még mindig aggasztóan pontos. Ez akkor nagyon jó, ha az embernek nem megy ki a fejéből Bach orgonaműve, de óriási hátrány, ha éppen olyan élesen lát 30-40 évvel ezelőtti eseményeket, mint azokat, amelyek három-négy perccel ezelőtt történtek. Az emberi élet rendjébe valószínűleg a felejtés is bele van építve. Valahogy az lenne a dolgok természete, hogy halványuljanak, nálam viszont továbbra is meglehetősen erős intenzitásúak. Egyetlen ponton mégis hibádzik nálam ez az egész. Képtelen vagyok arcokat megjegyezni. Azt persze nehezen fogadom el, hogy ilyen gyorsan múlnak az évek. De mivel aprólékosan emlékszem részletekre, olyan, mintha állandó jelenben élnék. Mintha a múlt is jelen lenne, és ebből a jelenből következik majd a nemlét, amit nehéz elfogadni.

Lelki szemei előtt milyennek látja most azt a lobogó, szőke hajú, piros inges fiatalembert, aki Torontóból hazaköltözve, közönségtalálkozót vezetve ott ült a szintén akkoriban hazatért Faludy György mellett a jogi egyetem előadótermében?

Faludy György tizenhat éves koromtól jelen volt az életemben, mint mester, mentor vagy guru, nem is tudom, minek nevezzem. Torontóban szinte az orrom előtt fordította Shakespeare szonettjeit. Azóta teret neveztek el róla a városban. Az a szőke, piros inges fiatalember pedig nemhogy eltűnt volna, hanem egyre inkább előbújik, pedig jó lenne egy kicsit háttérbe szorítani. Mondom is, hogy miért. Huszonöt éves koromban, ha volt egy kis pénzem, megvettem egy szép, öreg ingatlant, és felújítottam. Mostanra ez annyira elhatalmasodott rajtam, hogy megvásároltam két templomot, az egyiket Kanadában, a másikat Magyarországon, és belevágtam családi sasfészkünk teljes felújításába. Ha egy ilyen munka végére értem, mindig megfogadtam, hogy ez volt az utolsó, mert ez nem leányálom, most mégis megszegtem az ígéretemet. Utoljára történt meg, most már biztos. Több malteros vödröt nem akarok látni. Egykor elindultam egy hegycsúcs meghódítására, de időnként, félúton vagy negyedúton jobb, ha megpihen és hátranéz az ember, és gyönyörködik a panorámában. Én meg csak hajtok, még mindig hajtok felfelé.

Faludy Györgytől komoly löketet kapott ezen az úton, amikor azt nyilatkozta: „Xavér zenéje magasabb szintre visz. Vele szerettem meg az orgonamuzsikát, és örülök az életnek, ha az ő játékát hallgatom.” A mai életében mennyire van jelen a neves író, költő, műfordító? Vagy erősebben kötődött az ugyancsak író és történész Fejtő Ferenchez, korunk másik nagy alakjához?

Soha nem választottam ketté őket. Bármilyen kérdést tettem is fel nekik egy adott napra vonatkozó eseményről, mindketten úgy tudtak róla nyilatkozni, mintha harminc-negyven év távlatából beszéltek volna róla. Különbözőségeik ellenére is nagyon hasonlóak voltak. De ugyanebbe a körbe helyezem Kistétényi Melindát, a számomra kiemelkedően fontos orgonaművészt és zeneszerzőt is, aki egy csodás világ lenyomata volt. A magyar szellemi élet paradicsomi állapotát képviselte ő is. Azt az időszakot, amikor fantasztikus művészeti alkotások születtek. Ez a két háború közti korszak rendkívüli táptalaja volt a művészeteknek. Lenyűgöző az a művészi teljesítmény, amit ezek az emberek véghez vittek.

Kapott valami mást is ettől a nemzedéktől? Például életfelfogásban.

Azt, hogy állandó mozgásban kell lenni. A halál dolga, hogy lefogja kezünket, lábunkat. Amíg élünk, addig szellemileg is, testileg is mozogni kell. Olyan csodálatos és sokszínű a világ! Ez éltessen bennünket. A sors naponta dob elénk egy verset, egy novellát, egy zeneművet, amit lenyűgözve olvasunk, hallgatunk, és nem tudunk szabadulni tőle. S amíg a szellemi gyönyörnek ezt a szintjét át tudom élni, addig azt hiszem, jogom van járatni a motort.

Mozgásban is van állandóan. A négy évszakot négy országban éli meg. Magyarországon Budapesten és a Balaton mellett, továbbá Németországban, Olaszországban és Kanadában. Miért van erre szüksége?

Kezdem Berlinnel. Ott is van lakásom, csak most kiadtam. Azzal a feltétellel, hogy a szellemi jólétemhez tíz őszi és tíz tavaszi napra ott van szükségem. A tél Berlinben elviselhetetlen. Nagy örömömre közel a lakás ahhoz a temetőhöz, ahol az én két nagy kedvencem, Marlene Dietrich és az 1866-ban született német-olasz zongoraművész, Ferruccio Busoni nyugszik. Abba a temetőbe ráadásul éjjel is be lehet menni sétálni. Különben pedig valószínű, hogy megváltozott az időjárással és a hőmérséklettel kapcsolatos toleranciám, mert amíg fiatalon vidáman elviseltem a hőséget, ma már a forró vagy zord időszakot olyan helyen szeretem eltölteni, ahol nem kell kabinba zárnom magam azért, mert túl meleg vagy túl hideg van. Torontóból Új-Skóciába költöztem Kanadában, ott vettem egy gyönyörű, 19. századi templomot. Nyaranta, július elejétől szeptember végéig ott vagyok. Nyáron ott 25 fok alatt van a hőmérséklet, az óceán minden éjjel lehűti a tájat. Szeptemberben mindig hazajövök Budapestre. Októberben, novemberben és december elején eljátszom a hangversenyeket, majd megünneplem a karácsonyt. Amikor aztán jönnek a borzalmas januári napok, és reggeltől estig vacogok, vagy a kályha mellett ülök, elmegyek Umbriába, ahol éppen akkor csodálatosak a gyümölcsfák, finomak a zöldségek, és élvezem az antik kultúrát. Beülök az autóba, és 50 perc alatt Rómában vagyok, ami nem egy utolsó életérzés. Ott iszom meg az első reggeli kávémat. És akkor jön a tavasz, ami újra Budapesthez köt, ahonnan lejárok a balatoni házba. De már ideális lenne beházasodni egy szaúd-arábiai olajmágnás családjába, mert az állomáshelyeim között rengeteg benzint elhasználok.

Ha már felvetődött a „beházasodás” kérdése, hogyan tudja lepattintani magáról azokat, akik hallván, hogy templomokat vásárol, három orgonája is van, és szanaszét lakik a világban, a lehető legjobb partit látják Varnus Xavérban?

Ha valakivel először találkozom, boldogan mesélem el neki azt az örömömet, hogy életem legcsodálatosabb hangzása az a pici kis csilingelés, amit esténként szoktam hallani, amikor már mindenki elmegy tőlem, bezárom az ajtót belülről, és már csak én vagyok egyedül a lakásban. Ezt többnyire mindenki megérti. Hogy szeretem kézben tartani a magam életét.

Most, hogy felújította a családi fészket, és ott tölti a napjait gyerekkora színhelyén, meddig kell mennie, hogy orgona mellé ülhessen?

Már semeddig. Ez helyben is megtörténhet. Egészen különös dolog történt velem. Huszonöt évvel ezelőtt felhívott Vitray Tamás, hogy egy vidéki körzeti orvos tíz év munkájával megépített egy házi orgonát. Én akkor ezt bemutattam egy televíziós műsorban. Azóta nem is találkoztam a doktor úrral. A családjával sem. És a doktor úr halála után jelképes összegért enyém lett az orgona. Szinte ajándéknak kell tekintenem. Méretével tökéletesen passzol az én gyerekkori szobámba. Mintha kimondottan oda készült volna.

Nem kis művészi teljesítmény, amit maga mögött tudhat: közeledik a 3400. koncertjéhez. 38,5 millióan látták orgonálni a legnagyobb videómegosztón. Berlini Bach-koncertje 16,5 millió megtekintéssel minden idők legnézettebb orgonafilmje lett. A világ legnagyobb székesegyházaiban és templomaiban játszott. Keresztül-kasul utazik a világban, a szíve mégis mindig hazahúzza. Hogy van ez? Miért nem tud meglenni Magyarország nélkül?

Magyarországnak van egy speciális intellektuális vonzereje, ami egészen rendkívüli. Nekem ez nagyon tetszik. De amellett, hogy izgató, Magyarország hihetetlenül harmóniamentes ország. Igaza volt Czeizel Endrének, amikor azt mondta, biológiailag bizonyított tény, hogy egy embernek hány négyzetméter helyre van szüksége ahhoz, hogy normálisan éljen. Ha valaki jelentős tehetség bármiben, akkor ez jelentősen növekszik, nagyobb térre van szüksége. Szintén bizonyított, hogy Magyarországon az egy négyzetméterre jutó tehetségek száma európai, sőt világviszonylatban is a legnagyobbak közé tartozik. Köszönhető ez a Kárpát-medencében lezajló genetikai keveredésnek is. Mondok egy régi viccet. Ketten beszélgetnek. Maga milyen vallású? Református. És azelőtt milyen volt? Evangélikus. És azelőtt? Római katolikus voltam. És azelőtt? Kérem, mint mindenki más! Tehát a zsidóságtól a protestantizmusig mindenki mindenkivel keveredett. Ezért olyan magas nálunk a tehetségek száma. Na de mondom, pici a tér. Gyakorlatilag használhatatlanul kicsi a színpad. De az is szembetűnő, hogy a technika elképesztő sebességével nemcsak a humanizmus és a nemes eszmék terjednek, hanem az ostobaság és az intolerancia is.

Idézném is egy húsz évvel ezelőtti, idevágó nyilatkozatát: „A hazai intoleránsok még egy utolsó nagy karnevált rendeznek, de majd ennek is vége lesz, és eljön a nyugalom ideje. De luxus lenne emiatt tönkremenni.” A nyugalom ideje azóta sem jött el. Tönkrementünk?

Az a baj, hogy minden irányzat szélsőséges képviselői borzasztó nagy károkat okoznak. Teljesen mindegy, hogy konzervatívok vagy liberálisok, minden szélsőség tetemes károkat tud okozni. Meg kellene maradni a középmértéknél és a tisztességes gondolkodásnál. Ez lenne az egyedüli lehetőség a túléléshez. Hiúságból egymást püfölni, mert nem ugyanazt gondoljuk, meglehetősen ostoba álláspont.

A szerző a Vasárnap munkatársa