Pártakadások

A népámító populizmus nyergében lovagoló kormányzattal szembeni egységes kiállást és az oppozíció tényleges összefogását sürgető ellenzéki berkekben ronda idők járnak mostanában a honi pártelnökökre. Folyton-folyvást közbejön valami, mielőtt még egymás tenyerébe csaphatnának.

Az egyiket (SDKÚ) arra ösztökéli a saját alelnöke, ráadásul nyilvánosan és mindenki előtt, hogy végre „monnyon már le”, különben sosem javulnak a pártpreferenciák; a másikat (KDH) egykor leghűbb pártalapító pártkatonái és elvtársai hagyják faképnél, akár anno Szent Pál az oláhokat; a harmadikat (MKP) pedig puccsot, országvesztést és magyarárulást híresztelő külhoni díszvendége füröszti meg olyannyira halandzsájának szózuhatagával Losoncon, hogy aki hallja e sódert, az az egész Kárpát-medencében rögvest fürdősapkáért nyúl!

Lehet így épkézláb ellenzékké összekovácsolódni?

Így csak összeomlani lehet, nem összerántani az ellenzéket... Pedig az ember egyetlen pártban sem azért áll pártelnöknek, hogy pártja minden szembejövő országos értekezletén megméresse magát, mint egy középsúlyú iszapbirkózó. Hogy magyarázkodjon pártja senkire sem kötelező és bizonyosan tendenciózusan mért közvélemény-kutatási adatai miatt, emellett még azt bizonygassa, az általa tartott irány a helyes. Nem holmi melegvízügynök ő, hogy mindenkit külön-külön meggyőzzön az igazáról. Már csak azért sem, mert párttag bárkiből lehet, pártelnöknek viszont mindenkor születni kell. És mivel a pártelnök már megszületett, további pártelnökjelölteknek akár megszületniük is hiba volna. A pártelnök kellő döntéskoncentrációval pártelnököl, és punktum! Becses erejét nem holmi párton belüli sárdagasztásra és sehová nem vezető csoportküzdelmekre ajánlatos fecsérelnie – a pártelnöknek pártszervezete felemelkedésén illendő munkálkodnia, amiről évente többször is számot szükséges adnia pártja legfelsőbb szervei előtt. Elég csapás ez, higgyék el. Hát még az, hogy a választások előtt ki kell állnia a szavazók elé, s pártja leendő kormányzati szerepének reményében lehozni nekik a csillagokat az égről, megígérni a jómód szélesvásznú változatát, no meg a lutriban is az alanyi jogon járó főnyereményt! Persze, ha a párt sikert ér el, a dicsőség java az övé, elvégre az egész kitűnő apparátus az ő tervei szerint remekelt. Ám ha, ne adná az ég, mind a választási, mind a köznapi siker nem oly nagyon átütő, sőt olyannyira nem az, hogy távol a pártirodáktól akár kudarcnak is látszhatik, akkor a beosztottak hibáztak. A teszitoszi pártmenedzserek, a szólózó alelnökök, a regionális vezetők, akik csak a sült galambot várják. Akárcsak mi is, holmiféle jöttment, senkiházi mezei polgárok, akik ráadásul és furtonfurt csupán az ellenzékbe szorult pártok ballépéseit látjuk a pár(t)ját ritkító ellenzéki összefogás helyett. Meg azt, hogy örökösen csak a különutak taposása, egymás überelése folyik, elvégre tökkelütött és elvetemült ember, aki nem tud(atosít)ja, hogy a Pártnak semmi sem szentebb a saját szereplési vágyánál; ezért a jó pártelnök ráúszással közelít meg minden mikrofont.

Azt kérdezik: ha így áll a helyzet, akkor Szlovákiában mi lesz az ellenzék céltudatos összetartásával, a demokráciával? Megmondom: egyhamar semmi. Ugyanis a józanész meg a demokrácia párton kívüli.