Parlamenti retorikai küzdelem

A vita tárgyának, mint oly sok esetben, most sem volt jelentősége, a magyar parlament munkáját ugyanis újabban, legalábbis az én (bizonyára) felületes tapasztalataim szerint, nem az határozza meg, hogy éppen mi a vita tárgya, hanem pusztán egy retorika, egy retorikai küzdelem.

Az ellenzék szónokai mindig kíméletlenül kérik számon a baloldalon a kommunista diktatúra bűneit. A szocialisták ilyenkor védekeznek, meglehetősen szelíden, olykor halványan érvelve amellett, hogy a bűnöket nem ők, hanem elődeik követték el, akiktől különben már több alkalommal is ünnepélyesen elhatárolták magukat, és akik, legalábbis a fiatalabb szocialista képviselők esetében, igazából már nem is elődeik.

A jobboldali ellenzék mindazonáltal folyamatosan összemossa a kommunista korszak minden szereplőjét és időszakát, s a politikai csatározások naiv szemlélői (a jobboldali tömegrendezvények fiatal résztvevői kétségtelenül közülük kerülnek ki) minden bizonnyal úgy hiszik, hogy semmi különbség sem volt az 1950-es és az 1980-as esztendők eseményei között, semmi különbséget sem lehet felfedezni Rákosi Mátyás, Kádár János, Horn Gyula és Medgyessy Péter között. Mi több, azok a fiatal szocialista politikusok sem jobbak Rákosinál, akik eszmélkedésüket és pályájukat már a nyolcvanas évek végének „reformköreiben” kezdték, és nyilvánvalóan nem lehet közük még a késő Kádár-kor bűneihez sem, nem hogy Rákosihoz.

A bevezetőben említett parlamenti szócsata során a jobboldal egy különben közismerten ádáz képviselője Kósa Ferenc filmrendezőt (ma szocialista képviselő) is felemlítette, mint aki a bűnös baloldalhoz tartozik, és bizonyára azért rendezhetett filmeket, mert a diktatúrának tett szolgálatokat. Ennek során bocsánatkérésre is felszólította a képviselőt. A neves honatya bizonyára egyetlen Kósa-filmet sem látott annak idején, és mit sem tud azokról a küzdelmekről, amelyeket Kósának vállalnia kellett – például Csoóri Sándor oldalán.

Most azonban nem az a fontos, hogy a mai jobboldali képviselő (aki bizonyára maga is átélte a Kádár-rendszer utolsó évtizedeit, és nem hinném, hogy illegalitásban töltötte volna ezeket az évtizedeket) ismeri-e a korábbi korszak néhány klasszikus filmjét és azokat a küzdelmeket, amelyeket Kósa Ferenc akkor a filmművészet szabadságáért és nemzeti felelősségéért folytatott, hanem az, hogy a jobboldal ma jól érzékelhetően mindenkit felelőssé akar tenni a diktatúra bűneiért, aki akkor egyáltalán élt, dolgozott, szellemi értékeket alkotott. Ezek szerint a magyar irodalom, művészet és tudomány legnagyobb alakjait is, hiszen ők is könyveket publikáltak, ott ültek a zongoránál, és munkájukkal elősegítették a Kádár-korszak tudományos teljesítményeit.

A közelmúltnak ezek az indulatos és hangos kritikusai úgy tesznek, mintha az ő életük 1989 után kezdődött volna, mintha nem lennének szüleik, mintha valamiféle szeplőtelen fogantatás révén kerültek volna 1990-ben egyenesen az Országgyűlés padsoraiba. (Már régebben is felfigyeltem arra, méghozzá a különféle országgyű-lési almanachok és életrajzi lexikonok lapjain, hogy a jobboldal mai hangadóinak egyszerűen nincs életrajzuk az érettségi időpontja és a politikai közszereplés megkezdése között, ez esetlegesen egy-két évtized is lehet.)

Magyarországon ma kétségtelenül két „politikai elit” létezik, és az is nyilvánvaló, hogy ezt a két elitet nem lehet úgy megkülönböztetni, hogy az egyik „kiszolgálta” (vagy éppen működtette) a Kádár-korszak diktatúráját, a másik pedig „ellenállt” neki. Külön vizsgálatokat kívánna annak megállapítása, hogy a jobboldal mai kérlelhetetlen antikommunistái mennyiben igazodtak annak idején a diktatúra szabályaihoz, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az igazi ellenállók közül ma többen is a kormányoldal parlamenti padsoraiban foglalnak helyet (például a tavaly ősszel méltatlanul gyalázott Mécs Imrére, 1956 egykori halálraítéltjére gondolok!)

Ilyen módon az Országgyűlésben (is) tapasztalható hangos kommunistázásnak igazából pusztán a pártpolitikai retorikában van szerepe. Itt már régen nem a történelemről és még kevésbé a történelmi igazságról van szó, hanem pártpolitikai érdekekről: emberek egyéni érdekeiről. Tapasztalataim szerint a magyar értelmiségben mind többen vannak, akik egyre értetlenebbül és ingerültebben figyelik ezt a nekiszabadult retorikát.

A szerző irodalomtörténész