Osztály elleni izgatás

Mint minden sztrájk idején, a mai országos figyelmeztető munkabeszüntetés órájában is felteszem a kérdést: mi ellen tiltakoznak a munkavállalók? Az érdekvédelmi központ válasza úgy általánosságban: az alkalmazottak kedvezőtlen szociális helyzetének javításáért, a kormány és a munkáltatók hajthatatlansága ellen.

A melós csak elvétve múlatja idejét naplóírással, de még az egyetemi végzettségű munkavállaló is csak ritkán jegyzi fel anyagi felemelkedésének vagy leépülésének állomásait. Oda jutottunk, hogy a bérből élők talán többségének már arra sincs lehetősége, hogy az újságban elolvassa, a parlament legújabban milyen törvényt alkotott a legszegényebbek rovására; meggondolja, újságot vegyen-e a zsebében kuncogó tízesért, vagy fél liter tejet.

Helyzetünk alakulásának illusztrálására most felsorolhatnám a parlament és a kormány egy évtized alatt hozott munkajogi döntéseit. Helyszűke miatt nem teszem. Ahány paragrafus, annyi munkavállaló-ellenes intézkedés. Ki tudná megmondani, hogy a rendszerváltást követően mikor és melyik munkahelyen hangzott el először a „ha nem tetszik, le is út, fel is út”, de „premierjének” már biztosan van tíz éve. Volt egy időszak, hogy a munkáltatók széltében-hosszában csak a munkaerőpiac rugalmatlanságára panaszkodtak. Az egyszerű szaki el se tudta képzelni, eszik-e vagy isszák a rugalmatlan munkaerőpiacot. Bezzeg tisztában voltak mibenlétével a parlamenti képviselők! És módosították a felmondási szabályokat. De véletlenül se úgy, hogy a munkavállalónak is haszna legyen belőle.

Hosszú lenne az elmúlt évtizedben hozott munkajogi rendelkezések listája, amelynek hatására Szlovákiában a közérzetet illetően oda jutottunk, ahol vagyunk. A második Dzurinda-kormány féloldali süketségben szenved, csak azt hallja meg, ami neki és a munkaadóknak kedves. Ilyen viszonyok között természetes, hogy a jobboldali miniszterek és a munkáltatók a figyelmeztető sztrájkot megelőző napokban előre és kárörvendve megjósolhatták, hogy az általános sztrájk távolról se lesz általános. A munkajogi rendelkezések már önmagukban elegendőek az akcióra készülők megfélemlítéséhez. Számítsuk még ehhez hozzá, hogy némely, többnyire újgazdag, tehát privatizáló munkaadóknak vén elefántéhoz hasonló az emlékezőtehetsége, ha meg kell jegyezni, hogy alkalmazottai közül kik azok, akik a sztrájk előkészítésének napjaiban különösen ütötték a vasat.

Szervezett fellépésre egy megfélemlített tömeg nem alkalmas.

A teljesen elkeseredett megfélemlítettek végső menedéke a lá-zadás. A Dzurinda-kormányban és környékén egymásba ér a képzett politológusok és közgazdászok számítógépe. Nekik, elméletileg, nem kell magyarázni, mi a különbség egy szervezett fellépés és a lázadás között. Mit tehet egy törvénytisztelő munkavállaló, ha a kormány szegénynyúzó főkolomposai ellen kíván fellépni? Semmit! Sztrájkkal se. A törvényhozók engedelmesen megszavazták Kaník és Mikloš javaslatait, jogilag tehát rendben van, hogy például újévtől a kiskeresetűek táppénze egyharmadával csökken.

Kaník miniszter svungban van. Szó szerint ezt nyilatkozta: „A kisfizetésűeknek kifizetődik megbetegedni, táppénzre menni...”. Normális demokráciában ilyen kijelentésről egy tehetséges ügyvédbojtár is be tudja bizonyítani, hogy itt osztály elleni izgatásról van szó. Vajon mit szólnak ehhez az esélyegyenlőséggel foglalkozó politikusok?