Öröm – odaátról

Az ember legszebb álmai mindig túl későn teljesednek. Amikor már régen lemondott róluk, amikor már nincs jelentőségük, már egészen mást jelentenek.

Nos, én azért érzem boldognak magam, mert minden álmom szinte már idejében teljesült. Még egyetemista sem voltam, amikor megismerkedtem a feleségemmel, még idejében megtanultam románul és németül, még idejében találkozhattam a liberalizmussal (később talán már nem is tűnt volna annyira vonzónak), még idejében láthattam bele egy rendszer működésének rejtelmeibe. Még idejében jutottam magyarországi és nyugati lapokhoz és folyóiratokhoz, még idejében szerezhettem külföldi barátokat, még idejében szabadulhattam meg a kommunizmustól, s lám még idejében lehetek tanúja a kelet-közép-európai térség európai integrációjának is.

Már fiatalon ez volt minden álmaim netovábbja. Coudenhove-Kalergi idevágó művei áldott emlékű némettanárom révén már diákkoromban kezembe kerültek. Szamizdatirodalom volt a javából. A szótárazás kínjai sem szeghették kedvemet. Már akkor felmértem, hogy a gróf Egyesült Európájának határai valóságosan is átjárhatók lesznek, s hogy ez nekünk magyaroknak valóban az „újraegyesülést” jelenthetné.

Nem véletlen hát, hogy másfél évtizeddel később német és francia lapokban izgatottan követtem az integráció híreit. Leginkább a regionalizmus gondolata bűvölt el, hiszen nyilvánvaló volt, a regionalizmus olyan demokrácia lehetőségeit rejti magában, amely a nemzetek közti gyűlölködést az egymást is segítő nemzeti szolidaritások összjátékává alakíthatja át.

A Székelyföldön születtem és élek jó öt és fél évtizede. Ez a régió csaknem fél évszázadon át kedvenc vadászterülete volt azoknak az úgymond „jó románok”-nak, akik a lehető legrövidebb idő alatt a legfényesebb karriert szerették volna befutni, anélkül hogy komoly román konkurenciával vagy lobbival kellett volna szembesülniük. (A magyar konkurencia már régen nem számított.)

Természetesnek tűnt számomra, hogy – ha egyszer majd az Európai Unióhoz tartozhatnánk – a Székelyföld szinte magától értetődően régióként definiálhatná önmagát, hiszen természetes egység. Olyan etnikai tömb, amelyet a történelmi hagyományok, lakóinak közös nyelvjárási sajátosságai, szokásai, társadalmi szervezetének sajátosságai, gazdasági adottságai stb. is egyesítenek. Lakói túlnyomó többségének akaratáról nem is szólva. Következésképpen a „kialakítására” tett kísérletek egészen bizonyosan a nyugati politikusok szemében is természetes törekvésnek fognak bizonyulni – ha megismertetjük őket a tényekkel. S 1989 után egyre világosabbá vált, hogy elképzeléseim nem voltak alaptalanok, főként amikor a térség euroatlanti integrációjának kérdése komolyan napirendre került. Ekkor már a legkisebb kételyem sem lehetett az iránt, hogy a törekvést előbb vagy utóbb a román kormányzatnak is el kell fogadnia.

Arról azonban korábban is meg voltam és most is meg vagyok győződve, hogy a törekvést az RMDSZ-nek és (belső) ellenzékének az európai csatlakozást megelőző időszakban együtt, következetesen, türelmesen és inkább világos, a román nyilvánosság számára is érthető és elfogadható magyarázatok, semmint a magyar közösségnek címzett, nagyhangú és félreérthető nyilatkozatok révén kell képviselnie.

A dolog persze jó ideig akadozni fog, hiszen ha a székelyföldi régió kialakul, nem csak a „vadászterület” vész el, de sok vonatkozásban az itt élő románok is olyan helyzetbe juthatnak, mint amilyenben ma a kolozsvári vagy a nagyváradi magyarok vannak. Azaz a helyi magyar többség a román igényeket ugyanolyan antidemokratikus megvetéssel kezelhetné, mint az említett városok mai vezetői a magyarokat. A mi székelyföldi magyar vezéreink jó néhányszor maguk is bebizonyították már, hogy ők is hajlamosak legalább olyan „többségi”-vé válni, mint amilyenek Kolozsvár mai urai.

Nem maradna más megoldás, mint tényleg kiegyezni egymással. S ebben az esetben a székelyföldieket éppen a kolozsvári, a váradi és a brassói magyarok lennének kénytelenek rábeszélni a megegyezésre. Ahogyan a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi románok is arra kényszerülnének, hogy – önnön érdekükben – a kolozsvári magyarokért lobbizzanak. ĺgy aztán a nemzeti szolidaritás egyszerre nem az etnikumközi gyűlölködésre, hanem a kölcsönös megértésre és megegyezésre kényszerítene mindannyiunkat.

Ebben a pillanatban minderről szó sem lehet. Hiszen egy román a saját hazájában nem válhat úgymond „hátrányos helyzetűvé”. Nem véletlen hát, hogy Marosvásárhely „liberálisai” például az „etnikai alapú gazdasági társulás” ellen szónokolnak. Mintha e három megye népességének jelentős része nem volna román. És mintha az RMDSZ akarná úgymond etnikai alapon és mesterséges eszközökkel, mintegy máról holnapra létrehozni.

Magyarország integrációja ebben hozhat radikális fordulatot. Romániának ugyanis az uniós tagság következő várományosaként a nyugati állapotokkal elkerülhetetlenül meg kell ismerkednie. A román polgárnak meg kell tudnia, hogy a régiók léte sem Anglia, sem Spanyolország, sem Németország, de még Franciaország egységét sem sodorta veszélybe. Sehol nem etnikai természetű konfliktusokat gerjesztett, éppen ellenkezőleg az etnikai konfliktusok lehetőségét is végképp megszüntetni látszik.

Hogy minálunk egyelőre akadni fognak még olyanok, akik – saját személyes érdekeik védelmében – az etnikumközi ellentétek felszításával próbálkoznak, szintén borítékolható.

Ha a nagyváradi magyar és a marosvásárhelyi román közösség arra kényszerül, hogy önnön helyzetének rendezését csak a másik féllel való méltányos egyezkedéssel érhesse el, az etnikumközi gyűlölködés értelmét veszti. Az igazságosságot érvényesítő jogszerűség elsődleges célja éppen az, hogy az egyént megszabadítsa a gyűlölettől. Ha a kisebbségi és többségi közösségek gondjai világos és mindenki által elfogadott jogelvek alapján rendezhetők, senki sem kényszerül gyűlölködni.

Magyarország felvétele Románia felvételének ígéretét is magában rejti. Nekünk, ha minden jól megy, előbb-utóbb másodszor is okunk lesz az örömre.

A szerző bukaresti egyetemi tanár