Nyugdíjreform – illúziók után kijózanodás

Vajúdtak a hegyek és egeret szültek – ez az érzésünk a nyugdíjrendszer állandó alakítgatása láttán. Persze Kaníkékat azért nem szeretnénk alibista elődjeikhez hasonlítani, de korábban nem ezt ígérték. Valahogy úgy vagyunk velük, mint az a hölgy, akit az udvarlás időszakában csupa előkelő helyre hordtak, az esküvő után pedig kiderült, hogy az anyósnál kell lakni és minden koronát beosztani, hogy a gyereknek még csokoládéra sem jut. A most már szinte hetente felbukkanó visszavonulási manőverek láttán a legjobb az lesz, ha a nyugdíjtörvények parlamenti elfogadásáig ezen a helyen is hallgatni fogunk e témáról, és majd csak a végső változatot próbáljuk meg értékelni. Az már nyilvánvaló, hogy nagy lelkesedésre nem lesz okunk. A kérdés most az, hogy a produktum nevezhető-e még reformnak, vagy már átcsúszott a Tkáč és Magvaši idején szorgalmazott kozmetikázásba.

Lelkesedik viszont a jegybank, mondván, nem kell tartani a korona erősödésétől, az export jól alakul, húzza a közlekedési eszközök kivitele. Más exportőröket nem kérdeztek meg, ők nyilván nem lennének ennyire lelkesek, mi viszont örülünk, hiszen ha esetleg nagy ritkán külföldre látogatunk, legalább egy lehelettel többet ér a koronánk (ettől még mindig reménytelenül szegények vagyunk). Egyébként pedig gondoljunk csak bele, mennyire biztosak egy olyan ország pozíciói, ahol a makrogazdasági adatok alakulása egyenes arányban áll a Volkswagen gyártósorainak mozgási sebességével. Ez persze nem nálunk fordul elő először a világon és jobb-rosszabb reakciókat is láthattunk. Voltak például kicsiny közép-amerikai országok, ahol a jólét a banánterméstől függött. Volt, amelyik megelégedett ezzel, de néhány igyekezett felfuttatni az ipart is. Nekik lett igazuk, ezek manapság nagyobb megrázkódtatások nélkül képesek átvészelni a banánkereskedelem hullámvölgyeit.

Átvette a hivatalát az új gazdasági miniszter és egyelőre kétséges, ebben a bársonyszékben mennyire igyekszik majd bizonyítani, hogy a liberális retorikát nem csak azért választotta, mert televíziós pártjának felfuttatásához ez volt az egyetlen szabad szeglet a politikai palettán. Paradox módon azt a kását kell megennie, amelyet nyáron szuperpolitikusként maga főzött. A kereskedelmi láncokról szóló törvény kormánykörökben néhány éves csatangolás után idén tavasszal csendben és észrevétlenül kimúlt, mindössze a mindentudó Fico rohangált tovább az ötlettel. Neki viszont semmi esélye sem lett volna, ha nyáron az ANO a kormánykoalícióval szembeni demonstráció részeként nem áll mellé. ĺgy azután lett egy törvényünk, amely hűen tükrözi azt a hozzáállást, hogy hivatalnoki asztal mellől a gazdaság és a kereskedelem sokkal jobban befolyásolható, mint piaci eszközökkel. Az EU viszont szeptemberben jelezte, nem kér ebből, és ha csatlakozni akarunk, akkor bizony gyorsan le kell mondanunk erről a jogszabályról. Az említett törvény egyébként a vásárlókat (a Fico által oly hőn védelmezett kisembereket) vajmi kevéssé segíti, a politikusok eléggé jól körvonalazható lobbicsoportok érdekeit védelmezték a parlamentben. Ruskónak most ezt, a közreműködésével világra hozott torzszülöttet kell eltennie láb alól. Az uniós kifogások kiirtása után ugyanis mindössze az a rendelkezés maradna benne, amely szerint a számlákat illik időben fizetni, ehhez azonban nincs szükség külön törvényre. De az új miniszter egyéb, ideológiai problémákat felvető témákat is elkezdett nyitogatni, ilyen az energetikai létesítmények felügyeletének visszautalása a független energiahivataltól a gazdasági minisztériumhoz, illetve a hazai villamosenergia-termelés monopolizálásának fokozása a Mohi Atomerőmű befejezésével. Rusko első reakciói mindennek nevezhetők, csak liberális hozzáállásnak nem. Kíváncsian várjuk, hogy a Markíza Televízió híradója miként reagál majd erre, illetve a napi néhány másodperces szokványos ANO-elkötelezett képvágás tartalma miként tükrözi majd az érdekek ilyen irányú változását.