Nem félünk a farkastól?

Mintegy okulásul, hogyan szenvedhet vereséget a jóval erősebb hadsereg (a filmben és a történelemben: a francia) a városi gerilla-hadviselésre berendezkedő helyiektől. Nem mintha a – pályájukat többnyire az indokínai fronton elkezdő – főtisztek nem válogathattak volna az amerikaiaknak kétségtelenül jóval emlékezetesebb katonai fiaskó megannyi filmjéből, de Vietnam gyaníthatóan még mindig trauma és tabu az ötszögletű épületóriásban. Ám a sajtóban már megint elkezdték emlegetni a közíró Kasszandrák.

Szaporodnak a baljós jelek, s velük felidéződnek az óva intő emlékek. Amikor e napokban arról zajlik a közéleti vita, hogy jóval több katonát kellene küldeni az iraki pacifikálásra, hogyan is ne jutna sokak eszébe a vietnami eszkaláció. Mígnem 1968 tavaszán a kormányzaton kívüli öregek tanácsa esztelenségnek nyilvánította az addigra már félmilliós sereg további szaporítását (amint azt a vezénylő tábornok, Westmoreland kérte, sokadik győzelmi ígéretével téve csábítóvá).

Három évtizedbe telt, mire sikerült kiűzni a Pentagonból Vietnam kísértetét. Vezérkari főnökként Powell hatalmas ármádiával vívta meg az első öbölháborút, pedig nem is akarták elfoglalni Irakot. Most a pentagoni neokon polgári csapat ugyan bebizonyította, hogy Szaddám diktatúrája jóval kisebb erővel is könnyedén megdönthető, ám a béke „irakizálása” a jelek szerint ugyanolyan végzetes vállalkozássá válhat, mint egykor a hiábavaló próbálkozás a „vietnamizálásra”. Irakba ugyanis özönlenek az iszlámista gerillák. Meg is állapította keserű iróniával a New York Times publicistanője, hogy a Bush-csapatnak sikerült létrehoznia azt a szörnyet, amelynek rémével riogatta bele a háborúba a lakosságot. Mert nemcsak (az egyelőre fel nem lelt) tömegpusztító fegyverek mítoszára volt szüksége a Fehér Háznak, hanem ama látszatra is, hogy – a különben szekuláris – Bagdad jószerivel az iszlám dzsihád, az Amerika-ellenes szent háború fellegvárává vált, sőt netán a szeptember 11-ei kamikaze terroristák tettestársává is. Az amerikaiak jó fele el is hitte ezt, s mostantól már nem is alaptalanul hiheti: a szaúdi rendőrség szerint az elmúlt két hónapban hárommezer férfi tűnt el otthonról, s róluk a Financial Times tudni véli, hogy átszöktek a határon, harcolni Irakban a külföldi hitetlenek ellen.

S ha a vietnami traumára a háború washingtoni kezelése emlékeztet, az iszlámista fanatikusok beszivárgása éppenséggel a szovjetek afganisztáni háborúját idézi fel, utóvégre Oszama bin Laden is ottani önkéntesként kezdte. Irak vélhetően inkább biztatja revánslehetőséggel az Afganisztánban mégiscsak idegen arab terroristákat, hiszen ott egyelőre könnyebben elvegyülhetnek a békében csalódott lakosság körében. Bush elnöksége múlhat azon, hogy mennyire és meddig.

Vietnam kulcsmondása volt azé az amerikai kapitányé, aki szerint „ezt a háborút azon nyomban megnyernénk, ha a rizsföldeken kapáló öreg paraszt elárulná nekünk, hol bujkál az ellenség, ahelyett, hogy annak mutatja meg, hol vagyunk mi”. Történelmi irónia, hogy a Szaddám szétszaladt csapatain könnyedén úrrá lett amerikaiak most megint a „szívekért és agyakért” mérkőznek a legyőzöttnek hitt ellenséggel. De itt talán mégsem esélytelenül.

Vietnamot egyszerűen nem merték legázolni a túlnyomó haderővel, mert tartottak a koreai háború milliónyi kínai önkéntesének újbóli megjelenésétől. A felemás hadviselés lett kudarcra kárhoztatva. Irak szomszédainak legtöbbje persze nem Kína, de szintúgy Amerika fiaskójában volna érdekelt, hiszen nemcsak a szíriai, iráni, hanem – a papíron szövetséges – szaúdi rezsim számára is vészes lenne a valamennyire is életképes bagdadi demokrácia. Hagyják is beszivárogni a terroristákat, akik láthatóan pompás kapcsolatokat alakítottak ki a baathista utóvéddel. S miközben Teherán nyilvánvalóan támogatja az iraki síiták törekvését a szintén teokratikus államra, ami persze a szunnita és kurd kisebbség rémálma, a mindennapi terror átgondolt stratégiáról árulkodik. Egyfelől a napi nyugalmat, ellátást zavarná meg, hogy a káosz kizárja „az öreg paraszt” pálfordulását, másfelől tudatosan adagolja az amerikai áldozatokat.

Szervezői jól emlékeznek a Reagan-kormányzat kihátrálására Bejrútból, néhány, sok halottat követelő öngyilkos robbantás nyomán. Azokat pedig a napi rendszerességgel elkövetett kis merényletek készítették elő, folyamatosan szállítva a – Fehér Házat Vietnam óta rettegéssel eltöltő – nemzeti lobogóval letakart hullazsákokat a delaware-i támaszpontra. Szeptember 11-e után sem az afganisztáni, sem az iraki veszteségek nem érték el egyelőre az amerikai lakosság (Vietnam után nagyon alacsonyra tett) ingerküszöbét, de ez változhat. Főleg akkor, ha a Bush-kormány is naponta árulja el, hogy csak haditerve volt, béketervét kapkodva rögtönzi. Fontosabb lenne már a tömegpusztító fegyverek megtalálásánál is rálelni az iszlám terroristák lakossági szálait pusztító stratégiára. Mert ha ez nem sikerül, a Guardian szemleírója szerint az amerikaiak Bushon számon kérve fognak rájönni, hogy nem a nekik beígért arab demokrácia felett bábáskodtak, hanem terroristák bázisa jött létre ott, ahol a karanténba zárt Szaddám már csak a sajátjait terrorizálta.

A szerző publicista