Nem csak a keresztények

A szónokok – elsősorban kereszténydemokrata politikusok – felhívták a figyelmet arra, hogy eltűnőben vannak az ókori gyökerű közel-keleti keresztény közösségek, és hogy a Kalifátus által végrehajtott csoportos kivégzések barbárságszámba mennek. Nagyon fontos hogy ezek a dolgok ismét elhangzottak a nyilvánosságban.

Mindazonáltal úgy érzem, hogy a tiltakozás ebben a formában kívánnivalót hagy maga után. Ma a Közel-Keleten (még pontosabban: a Szíria–Irak tengely mentén) egy muszlim polgárháború zajlik, áldozatainak száma még óvatos becslések szerint is megközelíti a 300 ezret (zömük Szíriában, de az iraki helyzet az elmúlt hónapokban beállt fokozatos romlása után az ottani szám is gyorsan növekszik). Kik ezek az áldozatok? Valóban vannak köztük keresztények, akiket a Kalifátus szisztematikusan üldöz. A szervezet által irányított településeken a keresztényeknek három lehetősége van: vagy különadót (jizya) fizetnek, vagy elhagyják a helyet, vagy pedig meghalnak. Sokszor egyébként az első kettő esetében sem garantált az utóbbi elkerülése. De a keresztények ennek ellenére is csak töredékét teszik ki az áldozatok számának. A jezidita vallás követői, akikből több mint félmillió él Irak északi részén (ez vallásuk központja), gyakorlatilag népirtással néznek szembe, és csak a (muszlim) kurd erők és a nemzetközi közösség beavatkozása mentette meg őket a teljes pusztulástól. De még ők – és az egyéb kis létszámú, de kiterjedt hagyományokkal rendelkező közel-keleti vallások követői – is csak egy kisebb részét alkotják az érintetteknek.

A fő vesztesek ugyanis, és ezt fontos tudatosítani, maguk a muszlimok. Első körben a szunnita és a síita iszlám követői feszülnek egymásnak, jellegében a 17. századi Európa katolikus–református vallásháborúit idéző konfliktusban. Ezt a párhuzamot nem kell túlságosan komolyan venni, az utalást csak gondolati mankónak szánom annak megértéséhez, hogy egy vallás eltérő irányzatainak követői dühödtebb ellenségei tudnak lenni egymásnak, mint egy másik vallásnak. Szíriában és Irakban is a síiták (ez Irán vallása) által vezetett kormányzatok ellen keltek fel a szunnita tömegek – mindkét országban ők vannak többségben –, és a síita lakosság és történelmi emlékhelyeik hatalmas veszteségekkel néznek szembe a Kalifátus elleni harcban. Olyannyira, hogy ez még a normális esetben ellenséges Iránt és USA-t is egy platformra hozta. Arról a tényről már ne is beszéljünk, hogy még a szunnita felekezeten belül is zajlik a harc: a radikális vallásértelmezésű Kalifátus aktívan küzd az egyéb értelmezések ellen, bünteti a saját területén élő, másképpen gondolkozókat, kivégezi a legkülönbözőbb ellenzékeiket és kisebbségieket.

Nekem azzal maradt adós a pozsonyi tüntetés, hogy nem említette meg, a harcokban nemcsak a keresztények, hanem mindenki más halála is tragikus. Persze ki álljon ki a keresztényekért, ha nem a keresztények? Ez logikus. De a többi áldozat sem másodrangú. Ráadásul az ilyen rendezvények azt az érzetet kelthetik, hogy muszlim–keresztény háború zajlik. Pedig ez messze van az igazságtól: a Kalifátus nem kímél keresztényt, jeziditát, síitát és mérsékelt szunnitát sem.