Nem a magyar érdekképviseletért alakultak

A lap hasábjain egy elkeseredett, csalódott hangvételű olvasói levél írója (Máté László: A pénz államnyelve 2008.03.11.) felrótta két, hazánkban is aktív magyarországi nagyvállalatnak, a Molnak és az OTP-nek, hogy nem tartják eléggé szem előtt a kisebbségi magyarság érdekeit. Ehelyett a többi nagy céggel együtt „szövetkeztek ellenünk, bár belőlünk élnek, de ők diktálnak nekünk” és az ilyen „bennünket manipuláló konstrukcióknak egy céljuk van: a pénz”. E panaszáradat arról tanúskodik, hogy a szerző nem igazán látja át a piacgazdaság alapvető működési mechanizmusait, emellett irreális dolgokat vár el a két multinacionális vállalattól, és eléggé egyoldalúan, csak a hibáikra koncentrálva, részben megalapozatlanul bírálja őket.

Miután 1600-ban létrejött a Kelet-Indiai Társaság, a világ valamennyi részvénytársaságát azzal a céllal alapították, hogy a tulajdonosok befektetett pénzét kamatoztassa. Ezért nincs abban semmi meglepő, hogy a vállaltok legfőbb célja a nyereség termelése, ha úgy tetszik, a pénz. Ezt lehet szeretni vagy nem, de tudomásul kellene venni, hogy ez mozgatja a világot, és eddig jobb rendszert nem találtak fel. A Mol és az OTP is két tőzsdén jegyzett részvénytársaság és a cégvezetés legfőbb feladata az, hogy nyereséget termeljen a részvénytulajdonosoknak. Ehhez nem árt hozzátenni, hogy e tulajdonosok túlnyomó többsége külföldi befektető, ők birtokolják a Budapesti Értéktőzsdén forgó részvények több mint háromnegyedét. A Mol vagy az OTP annyiban magyar vállalatcsoport, hogy budapesti központból egy többnyire (de nem kizárólag) magyar nemzetiségű menedzsment irányítja, a tulajdonosi struktúráját tekintve azonban nem az, hanem egy igazi nemzetközi multinacionális nagyvállalat.

A panaszos cikk írója fájlalja, hogy a (magyar) nemzeti színek kikoptak a két cég logóiból („maradt a zöld”). Lehet, hogy nemzeti színekben fellobogózva szeretné látni a bankfiókokat és benzinkutakat, de ez egy tucatnyi országban tevékenykedő nagyvállalatnál felérne egy öngyilkossággal. A két cég már réges-rég kinőtte a magyar piacot, nyereségüket és versenyképességüket csak az Oroszországtól Boszniáig és Bulgáriáig nyúló terjeszkedéssel tudják növelni. Magyar zászlóval a homlokukon ez sokkal nehezebben menne. Ráadásul a terjeszkedés ez esetben kényszer, ha nem növekednek a nemzetközi piacokon, akkor őket vásárolja fel valaki. Egy nagyvállalat szinte csak úgy harcolhat az ellenséges kivásárlás ellen, ha maga is túl nagyra nő és túl drágává válik a rá pályázók szemében.

A szerző a magyar feliratokat és a magyarul beszélő alkalmazottakat is hiányolja. Sajátos módon azonban éppen két olyan helyet említ (Nagykürtös, Kassa), ahol a magyar lakosság aránya minimális (4 % alatti). A cégek ilyen helyeken a meglevő munkaerőből válogathatnak, s azt sem várhatjuk el tőlük, hogy a Slovnafttól vagy az IRB-től megörökölt szlovák munkatársaikat nemzetiségi alapon kirúgják. Emellett az ilyen személyes benyomások csalókák lehetnek, én több magyarlakta területen is ismerek magyar feliratokkal ellátott benzinkutakat, illetve magyarul beszélő OTP-alkalmazottakat. Az összképhez az is hozzátartozik, hogy Szlovákiában pont ennél a két nagyvállalatnál, különösen a vezetőségen belül, magas pozíciókban dolgozik a legtöbb magyar nemzetiségű alkalmazott.

Végül szólni kell arról is, hogy a két vállalat a maga módján és eszközeivel igenis támogatja a szlovákiai magyarságot. Gondolok itt a (magyar) kulturális szervezetek és események, konferenciák, intézmények szponzori támogatására. Sok ilyen jellegű rendezvényen vagy intézményben találkozik az ember az OTP vagy a Mol, mint anyagi támogatók logójával. Ennél többet elvárni irreális, de ezt a tevékenységet is csak úgy tudják folytatni, hogy a régióban és Szlovákiában is eredményesen mű?ködnek, ergo azt a bizonyos egyetlen célt, a pénzt hajszolják. Gál Zsolt