Mit érdemes menteni?

Ami most a szlovákiai politikában történik, az számos vonatkozásban az 1989-ben kialakult helyzettel rokonítható. Már a verebek is a rendszer menthetetlenségéről csiripeltek, a változatlanságban érdekeltek azonban még abban bíztak, hogy a rezsim, mint már annyi válságot, valahogy majd ezt is túléli. Gorbacsov már megegyezett az amerikai elnökkel, erről azonban talán még a moszkvai politikai bizottságban se tudott mindenki. Nagyságrendileg meglehetősen sántít az összehasonlítás, de ami a kormányfőnk körül hullámzó botrányra reagálást illeti, az erősen hasonlít arra, ahogy Csehszlovákiában a párthűségből élők a válságjelenségekre reagáltak. Még nem porladtak el a 14 éve megjelent újságok. Az olvasó ezekben lépten-nyomon rábukkan az elnyűhetetlen lojálisok dolgozataira, amelyek a válságból kivezető hidat jelentették volna.

Az elmúlt hét folyamán a kormánykoalíció négy pártjának számos vezető politikusa nyilatkozott a miniszterelnökhöz viszonyulásuk várható alakulásáról. Két politikai erő magatartása annak a pártnak a gyakorlatára emlékeztet, amelynek elnöke az előző parlamenti ciklus négy esztendeje alatt a miniszterelnököt szinte kéthetenként rémisztgette a koalícióból való kilépéssel. Vette a kalapját, és – maradt. Ennek a pártnak az elnöke az elmúlt héten is többször fölöttébb szigorú volt Dzurindával szemben. De aki 1998 és 2002 között akár politikusként, akár közemberként abszolválta e pártelnök koalícióból való távozásra vonatkozó rémisztgetéseit, az a múlt heti nyilatkozatokat is könnyen az ejnye-bejnyézés kategóriájába sorolja. A „csoportocska”-jelenség bírálatában mindig ott vélhettük felfedezni a Dzurinda kimenekítése érdekében építődő ezüsthíd pilléreit.

Tény, egy koalíció nem galambdúc, amelyből mondvacsinált indoklással erkölcsös dolog kirepülni. Csakhogy ami a „csoportocska” miatti botrányról, illetve az azt követő fejleményekről az SDKÚ-n kívül az ország minden jelentős politikai ereje (a három koalíciós párt is) gondolt, azt e három szó fejezi ki: a demokrácia veszélyeztetése. Vagy ha így érthetőbb: a titkosszolgálat eszközeivel való visszaélés.

Dzurinda koalíciós partnerei vajon ma többet tudnak a „csoportocskáról” és környezetéről, mint a botrány kirobbanásakor? Tizennégy év alatt néhányszor volt szerencsénk tapasztalhatni, hogy egy miniszterelnök mi mindent képes időtlen időkre elködösíteni azzal, hogy titoktartási kötelezettségre hivatkozik.

Dzurinda két koalíciós partnerének vajon lesz-e kurázsija így feltenni a kérdést: érdemes ezt a miniszterelnököt megmenteni? Érdemes kockáztatni, hogy a diszkreditálódott kormányfő vezetésével esetleg még három évig haldokoljék ez az adminisztráció? Érdemes közös felelősséget vállalni?

Lehet, hogy e sorok néhány olvasójának feltűnt, hogy Dzurinda két koalíciós partneréről ejtettem szót, nem háromról. Tettem ezt azért, mert Pavol Rusko, az ANO elnöke nem tartozik a tépelődő politikusok közé. Akárki meglássa, ha a miniszterelnök megbukik, ő lesz az első, aki bizonygatja, már akkor partizánvezér volt a szlovákiai politikai dzsungelben, amikor a hatalomkoncentráló Dzurinda számára más pártok vezetői még ezüsthidat építettek.