Mit ér egy élet?

Ha nézi az egyszeri földi halandó a televízió híradóit, hát láthatja, néhányan a Lánchídról leugorva próbálnak véget vetni az e világi létnek. Szenzáció! Halál, egyenes adásban, mint annak idején a híres és méltatlanul elfelejtett NSZK filmben, Romy Schneiderrel, a híres Sisyvel a főszerepben. Mert ott is az volt a poén, a szerelmes szemébe beépített kamera, mely egyenes adásban adta valakinek a halálát. A médiának pedig közvetíteni kell. Ez a dolga. Vér, háború, pletyka, vulkánkitörés, árvíz vagy nyomornegyedre zuhanó sárlavina. Esetleg a World Trade Center meg a Pentagon lángokban. Vagy egy kis Sivatagi Vihar. Jók még az erfurti mészárlás helyszíni képei, lehetőleg vércseppekkel meg zokogó arcokkal. A média élni akar. Nem az ő hibája! Erre szoktatták, ez kel el a placcon. Erre kényszeríti az egyre fanyarabb közízlés, ami a pozitív hírt átugorja, a véreset hosszasan rágcsálja. Mert a piacon is csupán a véres pletyka az igazi buli. Nem a romló pénzről, a megbakkant mezőgazdasági támogatásokról susog a nép, hanem arról, hogy mentőautó-baleset történt, vagy afrikaiak erőszakoltak meg egy pozsonyi lányt. Vagy arról, hogy megint eladtak valakik a városban valamilyen telket, és mennyi jutott belőle nekik. Régen hallottam már a kocsmaasztalnál fociról meg adakozó lelkű széplányokról szóló, sörminőséget vitató férfiúi beszélgetést. Csak a panasz hallatszik. Hogy nincs pénz, meg ez se megy, meg ennyit kellett letenni a lányom felvételijénél, meg enynyit csúsztatni az orvosnak. Öntudatlan félrészegek baktatnak haza délelőtt tizenegykor a falusi kocsmákból. Otthon gazzal felvert udvar, ápolatlan kert, sivító állatsereg. Monoklikat cserélnek néhány alkoholban szétázott, félreértett szóért. A harmadik évezred kezdetén járom a szülőföldemet. A tűző nap kiégeti az amúgy is vírusos vetést. A zöldség nem kel, fenolos halakat hoz a víz, kivágott parkok helyén játszanak a gyerekek. Apokalipszis most? A Lánchídról leugrott nő mentése pedig több százezer forintba kerül. Mindezt mosolyogva mondja az ügyeletes tűzoltó. Szívesebben hallgatnék olyan elemzést, miért van még mindig előkelő helyen a magyar nép az öngyilkossági statisztikák élén, miért is akart a tévékamerák vizslató lencséi elle-nére is leugrani a Lánchíd legújabb öngyilkosjelöltje?!