Mindig az építők győztek

A rozsnyói Kossuth-szobor visszaállításának – eredeti helyére – nemes ügyét hetek óta nyomon követem. Teszem ezt irodalom- és művelődéstörténészként, s mindenekelőtt amaz indítékból, hogy a középiskolai tanulmányaim három évét Rozsnyón: a pedagógiai gimnázium diákjaként végeztem, s 1956-ban érettségiztem. Rozsnyóhoz azóta is érzékeny szálakkal kötődöm. E ragaszkodásommal kívánom bizonyítani mostani szót kérésemet, bízván a hallók hallásában, a látók látásában, és a felelősök okos döntésében – igazodván az EU-csatlakozás követelményeihez, melynek alfája és ómegája a történelmi igazság tisztelete. Azaz: annak a tudományosan bizonyított ténynek a tudatosítása, hogy Kossuth Lajos nem csak a magyarság egyik legnagyobbja, hanem a 19. század Európájának egyik legzseniálisabb publicistája, szónoka és politikusa. Fél éves egyesült államokbeli körútja során az amerikai nép, elismervén az emberiség boldogulásáért végzett forradalmi tetteit, olyannyira megszerette, hogy ott akarta tartani... Mára mind a magyar, mind a külhoni történészek Kossuthtal foglalkozó munkáiban megszületett az egyértelműen pozitívnak mondható Kossuth-kép. Ma már ezt csak Pozsony és Bukarest nem akarja tudomásul venni éspedig ama megfontolásból, hogy tovább hangoztathassák a trianoni diktátum igazságtalanságait. Pedig hát – a magyarságon kívül – éppen e két régió tartozik hálával a kossuthi tettekért: éspedig a márciusi forradalmi törvényekben, legfőképpen pedig a Dunai Államszövetség tervezetében megfogalmazott törekvéseiért. Vagy legalábbis tudniuk kellene – napi döntéseikkel meg igazolni! –, hogy Kossuth már 1862-ben ily ódai magasztossággal fordul a Kárpát-medence népeihez: „Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátylat a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös szabadságért...” Kossuth idézett gondolatai jól összecsengenek Illyés Gyulának a mához szóló intő szavaival: „Nem tesz jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad.” S hadd tegyem hozzá, nagy költőnk megszívlelendő szavaihoz, a magam szent hitvallását: a szlovákiai magyar nem lesz jobb, hasznosabb polgára hazájának azáltal, ha anyanyelvét és kultúráját – de: hogy szegényebb emberré válik, tartalmatlanabb életet fog élni, abban biztos vagyok. Igen: biztos vagyok benne, mert ma már, sajnos, ilyen sajnálatra méltó emberekkel nap mint nap találkozom! Hadd figyelmeztessem magunkat: az emberi civilizáció kezdete óta mindig a falat rakók, a hittel és szeretettel iskolát, templomot építők győztek, és sohasem a rombolók. A gyűlölettől gyötört, űzött, a lelki béklyó szorításában és hazugságban vergődő ember előbb-utóbb önmagát is elemészti. Nálunk ma még – fájdalom – a hatalom értelmezése szerint a demokrácia: a többség uralma a kisebbség fölött, pedig a demokrácia minőségét éppen a többségnek a kisebbséghez való viszonya határozza meg. Örök igazság marad tehát Gandhi megállapítása: „Egy civilizációt arról lehet megítélni, ahogyan kisebbségeivel bánik.” Ideje lenne, hogy a hatalom megszívlelje a tudósok és külhoni politikusok intő szavait: Ma, az egységesülő Európában, a nemzeti kizárólagosság idejétmúlt téveszméjének eszeveszett hajszolása nemcsak komikus, hanem végzetesen tragikus is. Megakadályozza ugyanis a szlovák nemzeti fejlődés korszerűsödését. Akár korának nagy européeréhez, Széchenyihez is fordulhatunk tanácsért, aki már 1842-ben – a Kárpát-medencei nemzeti rivalizálódás tetőzése idején –, ily példaértékű toleráns nyilatkozatot tesz: „...a nemzetiség lélek, s a lelket nem lehet állami eszközökkel megváltoztatni”.

Révész Bertalan, Nyitragerencsér