Miként örökölhetnek az utódok?

A zágrábi Vjesnik napok óta arról a diplomáciai háborúról ad hírt, amely Horvátország és Szlovénia között dúl. Ha jelentéstételre hívnak haza egy nagykövetet, mint a jelen esetben történt, hogy a zágrábi szlovén diplomata utazott el otthoni parancsra, úgymond, jelentéstételre állomáshelyéről, az már komoly konfliktus udvarias jelzése. Ezúttal az örökségről vitatkoznak: mekkora tengerszelet járna a szlovéneknek, és a horvátok szerint Ljubljana igényei túlzottak. A szlovének abban a tudatban lépnek fel a horvátokkal szemben, hogy ők már lényegében tagjai az Európai Uniónak, tehát az egykori közös államból mintha nagyobb szelet járna nekik. Zágráb történelmi jogokra hivatkozik. Különben pedig hosszú ideje zaklatják egymás halászait, akik valószínűsíthetően még a régi világhoz szoktak hozzá, amikor az Adriai-tengernek ezen a partszakaszán nem voltak határok. Hiszen mi is nehezen szoktuk meg vagy nyolcvan éve, hogy már nem lehet útlevél nélkül utazni, mondjuk, Temesvárról Pozsonyba. (Szegény Balogh Edgár, aki pozsonyi volt és véletlenül született a bánáti városban, így lett román állampolgár, hiába beszélgetett Masaryk elnökkel.) A világsajtót pedig nem érdekli különösebben ez a diplomáciai háború, legfeljebb az EU szakértőit feszélyezi, hogy egy leendő tagállam átláthatatlan vitába keveredett egyik szomszédjával, ám a jelek szerint a brüsszeli hivatalnokokat az ügyből nem érdekli több, mint annyi, hogy szerencsére ez a szomszéd nem Ausztria és nem az ausztriai szlovénok jogállását feszegetik, mert ez is elképzelhető lenne. Két volt jugoszláv tagállam diplomáciai háborúja? Ugyan kérem, hiszen ma már az a lényeges, hogy az igazi, a véres háború már lezárult, ezzel Brüsszeltől nem messzire, Hágában foglalkoznak a nemzetközi ügyészek és bírák, az ilyen viták az örökségről pedig állítólag könnyebben megoldhatók. És különben is, a horvátoknak meg a szlovénoknak ideje beletörődniük abba, hogy nem részei a világpolitikának. Annak idején, a régi monarchiabirodalomban Bécs döntött. A világnak ehhez semmi köze nem volt, talán Budapest szólhatott Agram–Zágráb érdekében, de Laibach–Ljubljana aztán végleg csak őfelsége, a császár illetékes kancelláriájától függött. Aztán pedig a horvát Tito marsall Belgrádban, együtt a bosnyák Dilasszal, a szerb Rankoviccsal, meg a szlovén Kardeljjel, és a horvát Bakarić-tyal végleg nem tűrt ilyesfajta disputákat. Ők Hruscsovval meg Kennedyvel, a jobb időkben még Churchillel, Nasszerral és Nehruval álltak szóba, hogy a világban a semlegesség, az el nem kötelezettség fogalmáról döntsenek. Közben pedig a zágrábi horvát nemzeti múzeum néhány szobácskája olyan üres volt, mintha ennek a nemzetnek nem is lett volna ezeresztendős múltja. Pedig ez az örökségvita, akár tetszik, akár nem, sokáig fog tartani. Lehet, hogy a halászok, a környezetvédelem meg az idegenforgalom dolga gyorsan megoldódik, de az örökség nagyon gazdag és túlságosan sok ennek a közös része. Ezt a pesszimista jóslatot a monarchia egyik utódállamának polgára írja, aki már rengeteg ilyen mérges veszekedésnek volt kényszerű tanúja. Hagyjuk a részleteket, mert ezek az országok igazán nagyban játszottak hazárdjátékot. Melyikük a „vezető” vagy a „meghatározó” erő a volt monarchia örökségében, melyik az igazi „kultúrnemzet”. Közben „csak” arról feledkeztek meg, hogy a vezető hatalom előbb az antant volt, aztán felváltotta Hitler, Sztálin következett ezután, most pedig valószínűleg az Egyesült Államokat tisztelhetjük ebben a minőségben, mert éppen Szlovákiában tudható a legpontosabban, hogy miként jár az az állam, amelynek olyan miniszterelnöke volt, aki nem tetszett Washingtonban. Ám közben a közös örökség lényeges részei kerültek veszélybe. A hatalom már elveszett (vagy soha nem is volt meg igazában), de a kultúra, az együtt élő nemzetek életstílusának közös elemei egyre inkább háttérbe szorultak, vagy újra és újra értelmetlen osztozkodás tárgyai lettek. Térjünk csak vissza egy pillanatra a szlovénokhoz és a horvátokhoz, hiszen az ő példájuk igazolja, hogy nem elegendő a balkáni viszályokat és a korábbi polgárháborút az eltérő nemzeti alkattal, a különböző vallási hagyományokkal, mondjuk, a pravoszláv–katolikus–mohamedán ellentétekkel magyarázni. Hiszen a szlovének ugyanúgy katolikusok, mint a horvátok, és mindkét nemzet múltjában meghatározó erejű az osztrák tradíció. Mesterséges ellentétekről van szó tehát. Arról a nacionalista indulatról, amely nem akarja tudomásul venni az örökség közösségét és azt, hogy ezt a közös örökséget nem osztogatni és fosztogatni kell, hanem közösen használni.

Elérkezett annak az ideje, hogy érdemes jelezni: talán Magyarország és Szlovákia példát mutathatna a sok közép- és kelet-európai utódállamnak a közös örökség közös használatára. Ahogyan közeledik 2004 májusa, úgy merülnek lassan-lassan feledésbe nacionalista rémálmok és előítéletek, noha, természetesen, igen korai lenne végképp eltemetni őket, mivel ugyanúgy a közös múlt rekvizitumai közé tartoznak, mint a folytatható, sőt egységes tradíció. Nem a ligetfalui vagányok szabad prédája, hanem a pozsonyi Medikus-kertben áll Petőfi szobra, és elképzelhető, hogy Aradon sem zavarja majd a bukaresti szemeket (mert az aradiakat már régen nem zavarja) a mártír tábornokok emlékműve. Novomeský emléktáblája is látható Budapesten, Kukučiné Sopronban, Hviezdoslavé Miskolcon. És nem felesleges a napi gyakorlatból felemlíteni a Kalligram szerepét, amely katalizátora a szlovákiai és a magyarországi magyar szellemi életnek, s a szlováknak nem különben. Szerencsésebb körülmények között Szigeti Lászlóék azt a küldetést valósítják meg, amelyet annak idején, egy diktatúra rémeivel viaskodva Domokos Géza kezdeményezett a Kriterionnal Bukarestben. És egy friss példa. Néhány napja találkozott Velencében az Európai Unió kulturális minisztereinek tanácskozásán Hiller István magyar és Rudolf Chmel szlovák tárcavezető. Hiller arról beszélt a találkozó után a budapesti tévében, hogy Chmel segíteni akar abban, hogy Bartók Béla szlovák népköltési gyűjteményének kézirata, amelyet annak idején maga Bartók ajándékozott a Maticának, hozzáférhető legyen a magyar kutatók számára is. Az eredeti marad a Matica birtokában, a fénymásolatot pedig Budapesten használják azok, akiknek erre szüksége van.

Hogyan is fogalmazott a legbölcsebb horvát, Miroslav Krleža? „Hol élnek ma még a Duna mentén olyan bátor, eleven emberek, akik valamennyi dunai népnél szét tudnák zúzni a nacionalista hazugságok egész nyomorúságát? Az, hogy az efféle primitív kannibalizmustól megszabaduljunk, nem nevelés, hanem jellem dolga...” Igen, jellem dolga az, hogy a közös örökséget ne szétszaggatni akarjuk, hanem egységben megőrizni. Bárhogyan alakul is a világ sora: sem a volt monarchia, sem az egykori Jugoszlávia nemzetei nem lesznek még egyszer hatalmi tényezők. Nem olyan nagy baj ez. A világpolitikai státusokból csak kifizetetlen számlák maradtak. A megmaradt vagyonnal azonban próbáljunk meg ésszerűen sáfárkodni.