Merre van az előre?

A miniszterelnök pozíciójának stabilitása szempontjából rendkívül kedvezőtlen pillanatban robbant ki a Nemzetbiztonsági Hivatal főnökének leváltása körüli viszály. Normális viszonyok között – még bonyolult szerkezetű koalícióban is – a kormányfő tekintélye elegendő ahhoz, hogy egy ilyen bizalomvesztés kinyilvánítása után a kabinet tagjai felsorakozzanak a szövetség vezetője mögé. Vagy – rosszabb esetben – a miniszterek többsége felsorakozzék. Mikuláš Dzurinda az elmúlt hetekben maga gondoskodott róla, hogy kormánya tagjainak többsége, sőt még a saját pártjából vétetett miniszterek egyike is nemet mondjon Ján Mojžiš leváltásának kezdeményezésére. A „tudom, de nem mondom meg”-jellegű érvelés még csak elviselhető, ha a kormányfő és a lakosság viszonylatában a miniszterelnök az összeesküvők kilétét (a leleplezés eredményessége miatt) ideig-óráig titkolja. A lakosság körében – de a koalícióhoz tartozó politikusok között is – az keltett visszatetszést, hogy a kormányfő senkit nem nevezett meg azok közül, akik rajta kívül – vagy a végrehajtó hatalomban, vagy a koalíciós vezetők közül – szerint érdemesek, főképp pedig (nemzetbiztonsági szempontból) megbízhatóak lennének a státustitok megismerésére.

Az ilyen magatartás a közelmúltra emlékezőket az ötvenes évek Moszkvája és holdudvara praktikáira emlékezteti. A rosszabb memóriájúak pedig a miniszterelnök pozíciója megrendülésének jeleként fogták fel, hogy Dzurinda egyedül maradt titkával. Az pedig, hogy végül saját kormányában se sikerült elérnie a többség támogatását, azt a benyomást kelti, hogy Dzurinda politikailag Szlovákia beteg emberévé vált.

A Dzurinda kontra Mojžiš eset érdekes párhuzamok megvonására ragadtat sokakat. Koalíciós partnerei hangsúlyozottan figyelmeztették a miniszterelnököt Brüsszel negatív reagálásának lehetőségére. Bizonyítható, hogy nem ellendrukkerei fondorlatáról van szó. A Brüsszel nemtetszésével érvelés máskor rossz szájízt idézne elő. Főképp azoknál, akik 25-30 éve úgy jellemezték hazánk és az akkori szövetségesünk közötti viszonyt: Moszkva eltüsszenti magát, és erre Pozsony (Budapest, Bukarest, Ulánbátor stb.) 40 fokos lázzal ágynak esik. Nem attól megy el az ember kedve, hogy a miniszterelnökkel ellentétesen vélekedők arra hivatkoznak, hogy a NATO-ban szeretik Ján Mojžišt. Az lehangoló, hogy Dzurinda hirtelen és többször is azzal érvelt, hogy Szlovákia szuverén ország. Ebben a konkrét esetben egy vezető politikus legfeljebb kínjában érvel így.

Rendben van (persze, semmi sincs rendben), Szlovákia kormányfője a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatójának megtartása kérdésében máshogy vélekedik, mint a belügyminiszter, eltérően legalább két koalíciós pártelnök társától és még számos koalíciós partnerétől. A véleménykülönbség oka: Dzurinda senkivel se hajlandó megosztani a titkot. Ennek következményeként felsorakozott azok közé, akik ha minden kötél szakad, összeesküvéssel érvelnek.

Mit sejtet, hogy Dzurindának nem sikerült többséget szereznie? Főképp azt, hogy kabinetje tagjainak többsége nem kíván politikai hullajelöltté válni. Látható, hogy a miniszterelnök sejti, nem ismétlődik meg, ami tavaly ősszel bekövetkezett, így pártja részére az előremenekülés taktikáját választotta. Csak a miniszterelnök nem hajlandó elárulni, szerinte merre van az előre.