Menn(y)i kell még egyeseknek?

„A mai napon ez az ország elvesztette az arcát” – hangzott el a héten egy kormányfő szájából. Mielőtt találgatni kezdenének, gyorsan elárulom: nem Mikuláš Dzurinda kommentálta így a hazai belpolitikai eseményeket, hanem Göran Persson svéd miniszterelnök Anna Lindh külügyminiszter asszony erőszakos halálát.

A legnépszerűbb svéd politikust pár nappal az euró bevezetéséről tartandó népszavazás előtt késelte meg egy férfi az egyik stockholmi bevásárlóközpontban. Méghozzá nem messze attól a helytől, ahol annak idején Olof Palme miniszterelnök is merénylet áldozatává vált. Az elkövetőt, egy kábítószerfüggő férfit azóta már azonosították, azt azonban ma még nem tudni, tényleg csak egy euróba került-e Anna Lindh élete. Svédország eddig a legbiztonságosabb európai államok hírében állt, a skandináv ország kormányfője ennek kapcsán most attól fél, hogy hazája elveszítheti a külföld szemében renoméját.

Pedig a mi kormányfőnknek – istenem, milyen rossz ezt leírni! –, szóval, az SDKÚ elnökének legalább ekkora félnivalója lehetne. Diplomáciai ösvényeken ugyan sok mindent el lehet simítani, azonban a külföld – és főként a NATO – aligha csettint majd elégedetten Mojžiš és Šimko menesztésekor. A Nemzetbiztonsági Hivatal és a védelmi tárca vezetői ellen Dzurinda sem tudott szakmai kifogást emelni, ő egyszerűen ki akar rúgni két, számára kényelmetlenné vált embert. Kíváncsi vagyok, kiderül-e valaha is a valódi ok, amiért a kifogástalan múltú szakember hírében álló Ján Mojžišnak mennie kell. Bennfentesek tudni vélik, hogy a stratégiai cégek vezetőinek átvilágítását is végző nemzetbiztonságiak első embere állítólag nem volt hajlandó lefeküdni az SDKÚ-nak, amikor hivatala megbízhatatlannak ítélt néhány, Dzurinda pártjához közel álló embert. A kormányfő Šimko esetében azt még lenyelte volna, hogy annak idején ellenében indult a pártelnökségért vívott harcban, a bili és Dzurinda azonban végleg kiborult, amikor az SDKÚ-alelnök és egyben védelmi miniszter nem szavazta meg Mojžiš menesztését. Nincs szükség különösebben nagy látnoki képességre ahhoz, hogy megjósoljuk: legközelebb Zuzana Martináková, az SDKÚ másik alelnöke érezheti magát a miniszterelnök célkeresztjében. A parlament hosszú idők óta legcsinosabb alelnöke ugyanis a pártvezetés ülésén kiállt Šimko mellett – persze nem azért, mert férje a védelmi miniszter hivatalvezetője.

E kis ország legkisebb nagy embere most mindenesetre nyeregben érzi magát – tegyük hozzá: okkal, hiszen mára sikerült kényelmesre ülnie, és két oldalról is tartják őt odafent. A lóvá tett ország nyakán kapaszkodva most bárkin hajlandó átgázolni, szemrebbenés nélkül, sőt, szomorú spánieltekintettel tárva szét karját: nincs mit tenni, az említett urak elveszítették bizalmát, így hát távozniuk kell. Én már csak azt várom, mikor érvényesíti ezt a következetességet önmagával szemben is. Dzurindában ugyanis az ország lakosságának már csak alig több mint hét százaléka bízik. Ideje lenne tehát lemondania, mert eljátszotta a bizalmunkat. Kíváncsi vagyok, hol áll meg ez az ember, hány trófea kell még neki ahhoz, hogy a saját szemében elég nagyra nőjön a hatalma.

Mindezek tükrében meglehetősen undorító volt, ahogy Dzurinda – bizonyára tiszta lelkiismerettel – ott ájtatoskodott és kedélyeskedett II. János Pál mellett a pozsonyi reptéren. Később még valami szóviccet is elsütött a pápával és Lőcsével – nem a sajátjával – kapcsolatban. Aztán szedte a sátorfáját, hogy még idejében kondoleálhasson az amerikai nagykövetségen szeptember tizenegy okán. Dzurinda szónoklatában elítélte a másként gondolkodók ellen forduló elvakult akarnokokat, és persze megint csak nem saját magáról beszélt. A New York-i borzalmak második évfordulóján ismét felvillant a képernyőkön a Világkereskedelmi Központ helyén kifeszített transzparens: „We will never forget – Soha nem felejtjük el.”

Kíváncsi vagyok, a 2006-ban esedékes szlovákiai választásokig mennyi mindent felejt el Dzurinda még megmaradt szimpatizánsainak maroknyi csoportja.