Megörökölt műfogsorok

Nem akarok morbid lenni, ezért nem mondom, hogy egyesek a talán nem is olyan távoli jövőben esetleg olyan vásárlási szokásokra kényszerülnek, mint Galgóczi Erzsébet egyik elbeszélésalakja. Idős falusi asszonyka az „ántik” világból, aki a halálát érezte, ezért elment, hogy koporsót vegyen, amelyben eltemetik. Az árus előbb szép kidolgozású, parádés darabot kínált neki, amelyre a kissé habókos vevő azt mondta, ilyet nem engedhet meg magának, mutasson egyszerűbbet. Olyan is volt a polcon, csakhogy árban az sem felelt meg neki, ezért annál is olcsóbbat kért. A kiszolgáló adott volna olcsóbbat is, ám az asszonyka még a legolcsóbbat is drágállotta, ezért megkérdezte, hogy használt nincs-e.

Mivel nem akarok morbid lenni, nem állítom, hogy az alsó, alsóbb és még alsóbb rétegek körében valaha is elterjed egy fura és gusztustalan kényszerszokás, a koporsókölcsönzés. Azt a képzelt, ám fenyegetőnek tűnő valóságot sem akarom előrevetíteni, amelyben az egyszeri használatú koporsókat felváltják a visszaváltható temetkezési ládák. Ám olyan helyzetben, amelyben a lakosság jelentős hányada fizetéstől fizetésig él, s egyre fogy a középréteg, adódhatnak hasonló, morbid esetek. El tudom képzelni, hogy a távolabbi jövőben nagy becse lesz az örökölt műfogsornak. Ugyanis, ha 2004 tavaszától a fogászati kezelések szinte teljes mértékben a beteg által térített kategóriába tartoznak majd, könnyen előfordulhat, hogy azok, akik továbbra is fizetéstől fizetésig élünk, örülünk majd, ha legalább használt műfogsorra telik. Pedig közel járok az igazsághoz, ha úgy gondolom, annak a bevezetésével, hogy a fogászati kezelés költségének a terhét a páciens vállára rakjuk, egyenes arányban nő majd azok száma, akik pótlásra, azaz protézisre szorulnak. Mert alsó, alsóbb és még alsóbb rétegek köréből csupán végső esetben engedhetik majd meg maguknak a betegek, hogy fogpanaszaikkal orvoshoz forduljanak. Akkor, amikor már csak a fogó segít.

A minap hozták nyilvánosságra a statisztikai hivatal jelentését a népességmozgalmi mutatókkal. Ez olyan előrejelzést is tartalmaz, amely szerint 2020-tól Szlovákiában megkezdődik a lakosság számának rohamos csökkenése, és ezzel párhuzamosan a társadalom fokozatos elöregedése. Erről jutott eszembe, jó lenne belegondolni abba, hogy fogaink állapota is nagyban befolyásolja demográfiai kilátásainkat. Azt hiszem, ha az állam magunkra hagy bennünket fogsorunkkal, vagyis magunkra hagy betegségeinkkel, ilyen olyan nyavalyánkkal, egészen másként alakulnak majd a népességmozgalmi mutatók: az előre jelzett rohamos csökkenés és elöregedés a megsaccoltnál is rohamosabb lesz, és félő, hogy jóval 2020 előtt megkezdődik. Azért is aggódom emiatt annyira, mert érintett vagyok az öregek ránk váró társadalmában. Akkortájt ugyanis, ha megérem, nyugdíjjogosult leszek, s tartok tőle, hogy nem születik majd annyi gyerek, és nem cseperedik fel addigra annyi fiatal, amennyi képes eltartani egy elöregedett társadalmat. S a kemény, dolgos évek után búghatom a megálmodott békés öregkort, pattogó kandallótűzzel és hintaszékkel együtt.