Megélhetési hazátlanság

„Adjátok vissza a hazánkat! Azt hiszem, nem lehet ettől rövidebben megfogalmazni a lényeget. Nem szülőföld-, nem ország-, nem államhiányban szenvedünk, hanem nemzet- és hazahiányban. Hazája csak a nemzetnek van. A hazanélküliség pedig a gyengülő nemzetet sújtja. Ha megerősödünk, ismét lesz hazánk? Akkor visszaszerezhetjük a hazát.” Az a helyzet, hogy nemzeti ünnepek napjain általában ünneplőbe öltözik az ember. Az önnönmagát megmutatni vágyó külsőleg, a szerényebb fajtája lélekben, legbelül. A politikus jellemzően az előbbi kategóriához tartozik, hiszen az efféle ünnepeken gátlás nélkül leereszkedhet népéhez, amely rögvest alányomja a jelképes hordót is. Azaz mikrofonkarót kerít, hogy messzebbre hangozzék a szózat... A rétor a fogadtatás hőfokától és egyéb minőségétől függően ilyenkor aztán eleresztheti, s el is ereszti magát. Vagyis kenetteljesebb, harsányabb, esetleg szenvelgőbb a szokásosnál is. Főként, ha alapvetően mazochista vagy éppen kellőképpen furmányos ő…

Nincsen hitelt érdemlő adat arra nézvést, mi is a módi a nemzetek legszentebb ünnepein. Fölszabadultan, örömmámorban lubickolna-e a többség, avagy a Golgota szenvedését idézné inkább; barátra vágyik-e a néplélek vagy ellenséget orrontana szívesebben… A lényeg viszont mindenképpen az egészséges közösségépítés, épülés lenne, nemdebár...

Lehet-e vajon egészséges egy hazátlan ember? No és az általa épített közösség? Főként, ha a hazátlan ember, esetünkben Duray Mikós, a politikus vélhetően nem is gondolja komolyan saját hazátlan mivoltát… Merthogy a fent idézett sorok az övéi lennének ám. Ő az a politikus, aki a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának választott közjogi méltóságaként, azaz parlamenti képviselőjeként keresi a kenyerét. Meg, ugye, a nemzetét. Annak hazájával együtt. Legalábbis a magyarok nemzeti ünnepeinek tájékán. Amikor nemzetőri ünneplőbe öltözködve végighaknizhatóak Szlovákia, alkalomadtán pedig az anyahoni pulpitusok is. Főként, ha némi pénzmag vagy ún. természetbeni járandóság (a politikai támogatástól kezdve a térdvalagrendek kiérdemlésén át a vacsorameghívásig bezárólag) fejében, az ellenségkeresés, a szemforgató utálkozás, az acsarkodás a feladat…

Persze korántsem egyedi eset a Durayé. Számos pandanja van neki, akik épp úgy alakítják a hazátlanok szerepét, mint ő. Az efféle színjátszókat nevezzük megélhetési hazátlanoknak…! Ők azok az aktorok, akik évtizedek óta képesek abból megélni, hogy önmaguk és szájtáti közönségük hazátlanságát hirdetik. Miközben van nekik szülőföldjük meg államuk is, de van ám! Ennek az államnak az adófizetői pedig nagyvonalúan és folyamatosan pénzelik a szóban forgó hazátlansági státust. Amely korántsem szimpla diagnózis. Kórisméjük ugyanis csak a szánni való, beteg embereknek van. Az életművészek, a hazátlanságot alakító szélhámosok sajátja viszont nem más, mint egy jól kifundált hazátlansági stratégia…