Még csak a tömeg visz

Legutóbb a napfogyatkozáskor volt ilyen hisztéria. Pedig annak semmi tétje sem volt. Érkezem a nyolcvanas busszal Ligetfaluból, amelynek az Új híd alatt van a végállomása, és nem tudok egyenesen bejönni a munkahelyemre. Magába nyel és visz magával a tömeg. Pozsonynál turistalátványosság lett Európa kék szalagja. Az Új híd gyalogosátkelésre kiképzett alsó szintjének korlátját támasztó emberlánc hajol az óriáserővel tomboló Duna fölé. Ámulnak az iszonyatos erőn. Gondolkodom, mi az, ami engem is idevonzott a tömegbe. Miért állok és ámulok a visszaterelhetetlen nekifeszülésen, amellyel a zavaros víz a Duna-korzó betonkorlátját nyomja, és a stéglejárók kijáratait eltömő homokzsákok falát locsolja, áztatja. Nem tudom, mi foglalkoztat jobban, a víz-e, vagy az, miért pásztázom a gyalogosforgalom elől ideiglenes szalagkorláttal lezárt parti sétányt, a narancssárga mellényt viselő egyenruhások igyekezetét, a leparkolt tűzoltóautót, a homokkal és üres zsákokkal rakott furgonokat, a televíziós közvetítőkocsikat, a habszivaccsal szigetelt és eltömített alagsori szellőzőnyílásokat, a nemzeti galéria eltorlaszolt kapuját. Ilyenkor, ilyen tömeges meginduláskor, bármi váltja is ki, mindig a nem szakavatott lélekbúvár érdeklődésével figyelek és kutatom, milyen is az ember. Mit csodál, mire vár, mit remél, mire kíváncsi ilyen vészhelyzetben, amilyen a Duna fenyegetése is? Miért cövekeltünk le most is itt a benépesült hídon? Lessük, hogy meddig bírja a part? Várjuk, mire képes a vén Duna? Próbálgatjuk, hátha szemtanúi lehetünk, meddig feszül a helyzet, mikor fordul át katasztrófába, s annak mi lesz a következménye? Nem tudnám megmondani, ha nem muszáj, miért ijesztem magam a látvánnyal, és miért ijesztjük egymást, hiszen a tömegben felerősödik a félelem. Miért vonz engem is a tömeg, s miért indulok vele az Új hídtól az Öreg hídig, mi a fenét téblábolunk a rakparton, hiszen a kritikus helyzetben vinne, sodorna magával bennünket is az ár, vagy agyontaposnánk egymást. Talán valamiféle tömeghipnózis tart mágneses terében, már nem is a hídpillérek tetején hatalmas robajjal megtörő vízlavinára, a veszélyre figyelek, hanem a kíváncsiskodókra. Családok gyerekkel, babakocsival, kutyával masíroznak föl-alá a belvárosi hídfőtől a ligetfalusiig. Apáca virágcsokorral a kezében, idős házaspár fohászra összetett tenyérrel, messziről kerekezett biciklis videokamerával, kínai turisták, alternatív fiatalok, s egy asszonyság, aki hátat fordít a nagy víznek, és kéri, kattintsam el a fényképezőgépét, legyen emléke, hogy megélte a nagy dunai áradást. Én szívesen kitörölném ezt is, ami még csak valóság, és a hatvanötöset is, amikor a víz miatt el kellett hagynom az otthonom.