Amikor a némaság is hiányzik

A férjét még szinte fiatalon veszítette el, túl rég, legalábbis mindenkinek úgy tűnik. János, a férje jó ember volt, a kert és az állatok voltak az övé, Julcsi mama a házért, az ételért, a tiszta ruháért felelt. Őt hívták a gyerekek, akikből négy is volt, ha az unokákra kellett vigyázni, mert Julcsi mama egész életében otthon volt. S ha már otthon volt, mindenki keze alá dolgozott, ha kellett, a lázas gyerek homlokát borogatta, vagy tartotta a zsebkendőt az unoka orra alá, hogy most aztán nagyot fújjon, a nátha kikerüljön onnan, ahova nem való. Julcsi mama nem társasozott az unokákkal, de folyamatosan beszélt hozzájuk, a régi világról mesélt, a házról, az életről, a szerelemről, és hagyta, hogy a gyerekek is mondják, ami épp eszükbe jutott. Senki sem volt vele tiszteletlen, mert volt benne elég szeretet, amit szét tudott osztani, és megvonni, ha kellett. Amolyan háziaszszonyi sors jutott neki, de abban jó volt. Házi süteményeit az egész falu méltatta, a templomban kiemelt szerepe jutott az asszonyok közt, járt önkénteskedni a Csemadok minden rendezvényére, ahol főzni, sütni kellett. Néha, míg élt, szidta az urát, össze-összemorogtak a hosszú évek alatt, mindig ugyanazon. A nő keveset kapott a dicséretből, úgy érezte, a férje nem beszélget vele, de a papa mindig azt mondta, felesleges szócséplésre nincs szükség, így is túl sokan beszélnek, akiknek hallgatniuk kellene. Ilyenkor a mama csak legyintett egyet és néhány napig feladta a harcot a férje figyelméért. Aztán borúsabb napokon, amikor egy ideig nem jött senki feléjük, csak újra kimondta, hogy János, szeretsz-e még engem, ha sose használsz kedves szavakat. Hát ez volt élete nagy szomorúsága, míg János bácsi élt, hogy akart, de nem tudott mélyen kapcsolódni. Ám az együtt töltött évek némasága mégis hozta az örök kapcsolat erejét, az összetartozásét, amit a sír választ el. Utána már ezért sírt, mert a némaság is hiányzott, a leszegett fej az udvaron, a nagy barna szemek bölcsessége. Julcsi néni a férje távozása után élte tovább ugyanazt az életet, az elején még sokat ment és dolgozott, ugyanazt akarta teljesíteni, mint amit ketten bírtak. De idővel elkoptak a csontok, több volt a fájdalom, mint az öröm a kertben és az állatok körüli teendőben. Végül lejjebb adta. A gyerekek sokat jártak az első tíz évben, amikor a mama még fitt volt és tájékozott a világ dolgaiban. Az utolsó években viszont havi egyszer jelennek meg, pedig már azok is a nyugdíj előtt járnak, az unokák felnőttek, dédunoka van vagy fél tucat, mégis, valahogy nem köré gyűlnek. Azt mondják a fiatalok, hogy azért nem mennek le falura, hozzá, mert nála mit csináljanak a gyerekek, nem érdekli őket, csak a telefon, nála meg nincs internet. Olyankor Julcsi néni csak legyint, hát az nincs, de gyep az még mindig van, meg fa is, amire felmászhatnak. Fára? Kérdeznek vissza csodálkozva az unokák szülei, hát azt nem tudnak, ezek a gyerekek játszótéren nőttek fel. Aztán mamáról kérdeztek, de Julcsi néni keveset mesélt, valahogy ami fontos volt, sose mondta ki, pedig néha a száján volt, de nem merte terhelni a családot. Pedig egyszerű lett volna: magányos vagyok, beszélgetni eljöhetnétek, hogy csak itt legyetek, körülöttem és kapjak egy csipetet az életből. Mert túl nagy a csend és a nyugalom. Bezzeg, amikor a négy gyereke megannyi unokával nyaranta elfoglalta a kertet és a házat, akkor mennyiszer gondolta, hogy jó, ha itt vannak, de még jobb, ha mennek. De akkor még más volt minden! Akkor még voltak a barátnők, velük megbeszélte a nagy dolgokat, néha borozgattak is, kiültek a verandára. 

Julcsi mama barátnői sorra kihaltak mellőle, az utolsót hónapokkal előtte temette el. Szegényke, sokáig szenvedett, felmondta a veséje a szolgálatot. Már hónapok óta nem látták egymást, de mobilon beszéltek és mindketten tudták, bármelyik hívás az utolsó lehet, aztán mégse mondtak semmi fontosat, amit ne tudtak volna. Nem búcsúztak nagy szavakkal, sem ígéretekkel, az sem számított, ki temet kit. Egy életen át kísérték egymást, tudták, kinek mi fájt és hol, ahogy azt is, melyik gyereknek hányszor volt törve karja, lába, egymás dédunokáit is számon tartották. Nem kellett a búcsúhoz sok, csak a hallgatás a telefon másik végében. 

Julcsi néni mégis, amikor a ravatalozóban meglátta a cimborája élettelen testét, odahajolt hozzá és azt súgta a fülébe: „Üzenem Jánosnak, hamarosan találkozunk.