A komáromi színházigazgató pozíciójában soha senki ne várjon dicséretet – Gál Tamással beszélgettünk

Az elmúlt öt évben mi volt a legkedvesebb siker az ön számára a Jókai Színház igazgatójaként?

Ha az előadásokról kell beszélnem, akkor kezdeném az elején, a Covid-járvánnyal. Én az alternatív színházi életből jövök, ahol „mindig Covid van”, ezért nem tudtam annyira megijedni tőle. Figyeltem a többi tapasztalt igazgatót, s azt láttam, hogy nagyon sokan leálltak. Mi viszont rögtön elkezdtünk működni az online térben. Több költő műveit feldolgoztuk, amelyeket oktatási segédanyagként adtunk át az iskoláknak. Ugyanígy tettünk a kortárs szlovák szerzők drámáinak lefordításával.

Nem fizettük vissza a bérletek árát, hanem nagyon jó színvonalú, alternatív világból hozott, két-három szereplős produkciókkal pótoltuk a bérleteseknek megígért nagy előadásokat. Így játszottunk Bergmant, Csehovot és Mrożeket. A nézőink pedig értették és elfogadták a helyzetet.

Ennek ellenére majdnem egy óriási büntetést kapott az előző megyevezetéstől, amiért szűk körű fogadást tartott a vendégeinek a járvány idején.

A komáromi színházigazgató pozíciójában soha senki ne várjon dicséretet. A színész, a művész: ő kap gratulációt, tapsot, elismerést, de az igazgató, ő soha.

Mi az, ami az elmúlt öt évben kudarcnak minősült?

Természetesen voltak olyan darabjaink, amiket szakmailag én sem tartottam megfelelőnek. Ha már nem leszek igazgató, akkor majd bátran beszélek erről. De ezzel szemben voltak olyan előadások, amire mai napig büszke vagyok. Ilyen például a Pirandello, ami nem sűrűn látható a magyar és a szlovák színpadokon. Továbbá a Tóték, a Mefisztó, a Don Juan, ha már a szakmaiságról van szó. És népszerű közönségsikereink: a Pál utcai fiúk, az Örökség, a Táncórák. 

Vagy ott volt A beszélő köntös, ami ősbemutató volt, hiszen Laboda Róbert nagyon jó munkát végzett, és szerintem zseniális Lakatos Róbert zenéje. El is vittük Miskolcra, ahol egy nagyon komoly színházi műhely működik. Szabó Máté rendező megnézte, és azt mondta: rengeteg humor és társadalomkritika van benne, hogy abszolút érti, és neki nagyon tetszett. Persze azért egy zenés darab sikere annak is köszönhető, hogy játssza-e a rádió, ami aztán bekerül a közönség fülébe.

A napokban lapunk közölte Hizsnyan Géza cikkét, amelyben többek között az olvasható, hogy az ön első igazgatói pályázatában felvázolt tervek végül nem igazán valósultak meg. Hogyan reagálna erre és a cikkben szereplő kritikus megjegyzésekre?

Rendezett nálunk Béres Attila, Michal Vajdička, Martin Huba, jövőre pedig jön Mohácsi János. Nem reagáltam nyilvánosan erre a cikkre, de utána felhívtam Gézát, annyira övön alulinak éreztem a szövegét. Elsoroltam neki a neveket, meg a darabokat, és megkérdeztem tőle, hogy akkor ezek szerint az egész szlovák és magyar szakmát kritizálja? Mert ha ez így van, akkor szlovákra is le kell fordítani ezt a cikket, és majd odaadom a kollégáknak, hadd olvassák el.

Én megértem, hogy a kritikát mindenkinek el kell fogadnia, de ha annyira szörnyű az, amit a komáromi színház csinál 80 éve, akkor neki tényleg nem kell ide járnia. Máshol nagyon jó színházak vannak, járjon oda, például a Trafó Kortárs Művészetek Házát tudnám neki ajánlani. Mivel a miénk egy népszínház, ezért legalábbis az én vezetésem alatt nem mernénk olyan előadást csinálni, mint amit a Trafóban láttam, ahol négy férfi anyaszült meztelenül, szöveg nélkül szerepel.

Visszatérve a Hizsnyan-cikkre: 80 évre azt mondani, hogy abban minden rossz volt, ahhoz azért nagy bátorság kell. A szöveget egyébként a dühe íratta meg vele, hogy nem a másik jelöltet választotta meg a megyei bizottság, hanem engem.

Most Varga Emeséről beszélünk, aki szintén indult az igazgatói posztért, s korábban művészeti vezető volt, jelenleg pedig dramaturgként dolgozik.

Ő része volt a mi „színházcsinálásunknak”. Mindenről tudott, szinte mindenről kikértem a véleményét. Lehet, hogy három dologról nem, és akkor ezért indult ő ellenem. Viszont ha művészeti vezetőként nem tudott olyan színházat csinálni három-négy év alatt, amiről álmodott, akkor igazgatóként hogyan tudná ezt elérni? A művészeti vezető határozza meg a színház művészi irányát. Az igazgató sikerei közé viszont az is beletartozik, hogy van új fénypark, új raktárépület, akadálymentesítés, beázáselhárítás, autizmusbarát intézménnyé válás.

Varga Emese tavaly nyáron vonult vissza a művészeti vezetői pozícióból, amely mindmáig betöltetlen. Egyelőre Szabó Viktor társulatvezetői pozícióját erősítették meg. Mi a helyzet most a művészeti vezetői pozícióval? Egyáltalán mennyire jelent hiányt, hogy azt most függőben van?

Van művészeti tanácsunk. A jövő évad már készen áll. Én magam már a következő évadon dolgozom, mert a jó rendezőket muszáj előre lefoglalni. Magyarán most van időm megemészteni, hogy mit kezdjünk a pozícióval. Szeptemberig el fogom dönteni, hogy a művészeti tanáccsal vagy új művészeti vezetővel kívánom-e tovább folytatni ezt a munkát. Egyébként, ha normálisan tudnánk működni, akkor mindkettőre, ill. főrendezőre is szükségünk volna. Ez viszont egy álom, mivel Nyitra megye azt mondja, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben örüljünk annak, hogy mind a 66 szerződéses munkahelyünket megtarthatjuk, többet adni nem tudnak.

Térjünk át egy kicsit a pénzelésre, amely több lábon alapszik. Nyitra megye mellett sok minden függ a Kisebbségi Kulturális Alaptól (KKA), ill. Magyarországtól is. Mennyire egészséges, ill. fenntartható a Jókai Színház pénzelése?

105 vendégművészt foglalkoztattunk tavaly évben, ami egy óriási szám. A mi 66 szerződéses alkalmazottunkból 14-en színészek. Ha csak 1000 eurót fizetnénk mindenkinek próbapénzre vagy honoráriuma, az is több mint 100 ezer euró lenne. És hol van még a díszlet és minden más? 

Nyitra megye csak annyit ad, ami a fizetésekre és a rezsire elég. A bevételünket fordíthatjuk a díszletre, kosztümökre és egyéb kiadásokra, ill. a külsős művészek kifizetésére.

Ez a jegyeladásból, illetve a bérletekből származó pénz?

Igen. És az említettek mellé jönnek még az égőcserék, a festés, a négy épület fenntartása. Mindig akad valami szerelnivaló vagy fölújítandó. Ezeket mind-mind ki kell gazdálkodnunk. És így nekünk nem marad más pluszforrás, csak a pályázati rendszerek.

Az eddig megpályázott és természetesen az előírások szerinti elszámolások mindig jóváhagyásra kerültek és rendben voltak, ennek ellenére viszont mikor négy évvel ezelőtt lezajlott produkciók után visszakéri a pénzt a KKA, arra nem lehet felkészülni. Olyanért büntettek, amire nem számítottunk.

Igyekszünk kihasználni minden pályázati lehetőséget, legyen az itthoni vagy magyarországi. Utóbbiak segítőkészek, s tudják, hogy ez a pénzfolyósítás a kultúra támogatásáról szól, független a politikától. Az erdélyi színházakhoz képest még mindig elenyésző támogatást kapunk, pedig azok vezetése szabadelvű. Tehát a politika itt nem nézi azt, hogy liberális, vagy konzervatív, vagy melyik színház hova hajlik. A színháznak szabadnak kell lennie és a regnáló hatalmat kell kritizálnia, mi mást? Fel kell hívni a figyelmet a gondokra, amit egyébként el is fogad a hatalom.

A Jókai Színház egyébként ezt mindig meg tudja tenni, ha szükséges?

Én is kiálltam a kulturális miniszterünk ellen, aki nem egy színházismerő ember. Egyébként még A beszélő köntösben is volt társadalomkritika, amibe egy miniszterelnöki beszédből raktunk bele négy-öt mondatot.

Emellett a Jókai Színház színészei rendszeresen részt vesznek, ill. fellépnek a Klapka téren tartott tüntetéseken is.

Kezdetben megkérdezték tőlem, hogy mehetnek-e. A válaszom az volt, hogy tőlem ezt ne kérdezzék meg. Amíg a színészeink nem fasiszta, vagy valamelyik népcsoport ellen irányuló tüntetésre mennek, addig ez nem kérdés. Hála Istennek, hogy van véleményük és kimennek demonstrálni. Én is ezt tettem, amikor Ján Kuciakot és Martina Kušnírovát megölette egy vadállat, mert egy másik meg megbízta ezzel. Ez a barbarizmus tetőfoka.

Mennyire adnak helyet továbbra is a politikai állásfoglalásoknak a színpadon, ha ez beleillik az adott darab „áramlásába”?

Ez a színház velejárója, s amelyik nem figyel a körülötte zajló történésekre, az nem igazi színház. 

A politikai is mi vagyunk, azt is emberek csinálják, ami brutális hatással van az életre. Ezáltal a színház maga az eljátszott, kinagyított élet. Még a jó kabaré is a politikával foglalkozik. Mi vagyunk a királyok bohócai, akik kimondják azt, amit más nem mer. Az nem bölcs király, aki nem tart bohócot.

Mi a helyzet a nézőszámokkal, a jegyekkel és a béretekkel? Lehet-e még ezt növelni annak érdekében, hogy a színház minél inkább ezektől függjön? Ill. lehet-e úgy fogalmazni, hogy a körülmények tudatában, és ami a bevételeket illeti, a színház elérte az aktuális plafont?

Ha több támogatást kapnánk, akkor több művészt tudnánk foglalkoztatni, nagyobb előadásokat csinálni. Meg tudnánk duplázni a műszakot, az építőket, mint ahogyan az más hasonló színházakban szokás. Reggeltől estig mehetnének a próbák, többet utazhatnának előadásaink, és így tovább.

Ha a támogatások csökkennének, akkor aztán tényleg az volna, hogy csak a szerződésben lévő színészek mehetnének fel a színpadra, nagyon jelentős szponzori hozzájárulásokból tudnánk kihozni a díszletet és a kosztümöt, s lecsökkentenénk a bemutatók számát négyre, azokat többet játszanánk és azzal keresnénk több pénzt.

A nézőszámok egyébként nagyon jók. Büszkék vagyunk rá, hogy közel 48 ezer nézőnk van. A vendégelőadásainkból pedig annyi van, hogy nem bírjuk idén teljesíteni az összeset. De megint vissza kell térnem az emberi kapacitásra: amíg két fény- és két hangtechnikusunk és hét építőnk van, addig mi nem tudunk minden nap játszani. Így is megtesznek a dolgozók minden tőlük telhetőt, hiszen januárban is és februárban is közel harminc előadást voltunk képesek színpadra vinni és örömet okozni a nézőinknek.

Amikor a bizottsági meghallgatás után, a döntésről szóló hír kiszivárgása után felhívtam, akkor azt mondta: „Úgy érzem magamat, hogy egy új ember fog tovább igazgatni”. Pontosítsuk most, hogyan értette ezt.

Én az a típusú ember vagyok, aki kimondja, amit gondol. Ha én most azt mondom neked, hogy „tele van a hócipőm ezzel a rendezővel”, az nem azt jelenti, hogy a Jókai Színház igazgatója ezt a rendezőt többet nem akarja meghívni. 

Ez csak annyit jelent, hogy egy pillanatnyi hangulat elhangzik egy barátinak vélt társaságban. Vannak ilyen pillanatai a színházcsinálásnak. Ezek csak pillanatnyi érzések, amik hamar elmúlnak, viszont igazgatóként minden döntésemben a színház érdeke és a művészet az első.