A kritikus epilógja

Több mint négy évtizeddel ezelőtt azért kezdtem el komolyabban foglalkozni a színházzal, és kritikákat, tanulmányokat írni, mert elszomorított, hogy a „mi színházunk”, az akkor két társulattal egy igazgatóság alatt működő Matesz (Magyar Területi Színház) milyen színvonalon működött, mennyire hiányzott a saját esztétika, stílus kialakításának még az igénye is. Illetve, ha ilyesmi véletlenül fölbukkant, hatalmi szóval vetettek véget neki.

Néztem a számtalan problémát felvető, legtöbbször érdektelen, sőt néha bántóan gyenge előadásokat, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy úgy tűnik, ez a helyzet mindenkinek – közönségnek, alkotóknak, mindenekelőtt pedig a politikának – megfelel. Azért kezdtem el behatóan foglalkozni a színházzal, azért próbáltam írásaimban értelmezni, elemezni az előadásokat, hogy a komoly művészi hatásra, az ókori görögök által katharsisnak nevezett megrázó élményre és az általa nyújtott megtisztulásra áhítozókat, nézőket és alkotókat egyaránt közös gondolkodásra, útkeresésre ösztönözzem. A politikának – akkor még a szocialista kultúrpolitikának – persze nem volt szüksége gondolkodtató, problémafeltáró, ezzel potenciálisan „bajkeverő” előadásokra. Gondosan véget is vetettek minden következetes színházépítő, gondolati, erkölcsi és esztétikai alapon építkező próbálkozásnak. (Mindenekelőtt Beke Sándor, majd Gágyor Péter és Szigeti László kassai színházcsináló kísérleteinek.)

„No majd most!” – mondtuk a rendszerváltáskor, és reménykedtünk. Jött is Komáromba Beke Sándor, a régi igényességgel, új színházcsinálói lendülettel, de mit tesz isten és a politika, 4 év után mennie kellett. 1999-ben volt még egy, szakmai és művészi szempontból kiemelten ígéretes próbálkozás Kiss Péntek József igazgatósága idején. Hogy ezt is a politika „végezte ki”? Ki más tette volna! Igaz, ekkor (2003-ban) pici homokszem került a hatalmi-politikai gépezetbe: az új igazgató választásánál a bizottságban bőven túlsúlyban levő politikusok elszámolták magukat, így a posztra kiszemelt, a színházművészethez semmilyen alapon nem kötődő dilettáns helyett a pályázók közül a szakmailag kétségtelenül legalkalmasabb jelölt került az igazgatói székbe. Megtalálni annak okait, neki miért nem sikerült az áhított cél elérése – egy szakmailag kiemelkedő, saját stílussal rendelkező, határozott erkölcsi-gondolati értékrendet képviselő színház létrehozása – nem ezen írás feladata.

17 év után történt az újabb változás. Jött az új igazgató és csapata (mert akkor úgy tűnt, ezúttal egy együtt gondolkodó, egymást segítő, a nagy cél érdekében együttműködő csapat kezdheti meg a munkát). A nagy cél (sőt: a NAGY CÉL) pedig csak az lehetett, hogy 68 év után végre nálunk is sikerüljön létrehozni egy művészileg a lehető legmagasabb színvonalat képviselő, erkölcsileg, gondolatilag határozott profillal rendelkező, a kisebbségi, két kultúrában létezés előnyeit a művészi alkotómunkában felhasználó, abból sajátos értéket létrehozó színházat. Mindeközben pedig tervszerűen, maximális mértékben kihasználni a kitűnő színészekben rejlő művészi potenciált, egyúttal tovább építeni a pályájukat, tágítani a lehetőségeiket, valamint új tehetségek szerződtetésével tovább fejleszteni a társulatot.

Úgy vélem, minden elméleti színházi ember, de remélhetőleg az alkotó művészek, sőt a közönség leghőbb vágya, hogy egy ilyen művészi műhely létrejöjjön és működhessen (vagy legalábbis annak kellene lennie). Sajnos messze nem minden színház tevékenysége ilyen, de azért a magyar és a szlovák színháztörténetben is akadtak „csodák”. Számunkra a leginspirálóbb, legközelebbi példákat a romániai magyar színházak jelenthetik. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Tompa Gábor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi László vezetésével (utóbbinak igazgatóként Nemes Levente teremtette meg a lehetőséget) kiemelkedő művészeti központtá vált, meghatározó fontosságú szereplője lett mind a magyar, mind a román színházi világnak, és nagy nemzetközi elismerést vívott ki.

Az álmodozó kritikus a kisebbségi alkotás ilyen jellegű többletlehetőségeit elméletileg már 30 évvel ezelőtt megfogalmazta, és szilárdan hitte, hogy mindez nálunk is megvalósítható. A NAGY CÉL tehát adott volt, s a kritikusnak meggyőződése, hogy megvalósításához megvolt a művészi potenciál is. Igaz, a 2020-ban a Komáromi Jókai Színház irányítását átvevő új vezetés első két évét nem annyira a színházi értékekért, hanem a tragikus Covid-járvány következményeivel folytatott küzdelem határozta meg, de ebben az időszakban is születtek fontos, sőt kiemelkedőnek nevezhető előadások. Ilyenek voltak az elkövetkező, immár Covid-mentes időszakban is, de a belső összhang, a tervszerűség, a koncepciózus színházépítés elveszett. Az értékes előadások mellett szinte vállalhatatlan produkciók születtek, a műsorpolitikában és a rendezőválasztásban eluralkodott az esetlegesség, a hirtelen ötletelés, az igazgatói pályázatban kifejtett elveknek alig maradt nyoma. Sokat elmond a 2020-as pályázat elképzeléseinek megvalósulásáról, hogy az abban 3 évadra meghirdetett 14 műből 2 ifjúsági előadás került színre, 12 cím megváltozott!

2025-ben lejárt az igazgató mandátuma. A fönntartó új pályázatot írt ki, melyre hárman jelentkeztek.

Az egyik pályázó alapvető változtatásokat, megújulást ígért a gazdasági működésben és a szervezésben. Munkájában éppen csak a színház művészeti részéről nem esett szó. A bizottságban mindenki egyetértett az egyik tag véleményével: ez nem vehető komolyan.

A másik pályázatban a jelenlegi igazgató részletesen ismertette eddigi eredményeit, számszerűen kifejtve a gazdasági fejlődést és a nézőszám növekedést. Igaz, itt nem említette, hogy a második két esztendőben a nézőszám az első két covidos évhez viszonyítva növekedett a többszörösére, ami így azért már nem olyan impozáns, de a növekedési tendencia azért kiolvasható. A bérletek számát is kétségtelenül sikerült megemelni, ami ugyancsak megsüvegelendő teljesítmény. Ami az előadásokat, a művészi munkát illeti, a nagyszínpadi produkciókra nem tért ki, pedig itt születtek nagyon jelentős előadások (Hat szereplő szerzőt keres, Kísértetek, Tóték, Don Juan, vagy az apák kínja, Woyzeck, Mefisztó), ha viszont megnézzük, hányszor játszották a szakmailag legértékesebb előadásokat, kiderül, hogy a szervezés valószínűleg nem ezeket tartotta a legfontosabb, a leginkább támogatandó teljesítményeknek. A leírt szövegben is olvasható, a szóbeli prezentációban is elhangzott, hogy a színház egy Kortárs Dráma Fesztivált rendezett. Tudomásom szerint ilyen ugyan nem volt, volt viszont egy nagyszerű Kisebbségi Színházak Fesztiválja, melyen 5 ország kisebbségi színházai vettek részt. A pályázatba egész bekezdések kerültek a 2020-as anyagból, feltehetőleg az „amit már egyszer megígértünk, miért ne ígérhetnénk meg még egyszer” elve alapján. Szó esett négy darabról és a rendezők nevéről is, ez minden bizonnyal az elkövetkező évad terve. A 15 percesre szabott szóbeli prezentáció első 13 percében (erre a bizottság elnöke hívta fel a pályázó figyelmét) az előző (2020 előtti) vezetés által felhalmozott adósságok sikeres megoldásáról hallhattunk részletes beszámolót, a fennmaradó időben elhangzott 3 valóban híres, nemzetközi szinten is nagyra értékelt rendező neve, akik közül kettő a jövő évi műsortervben szerepel, valamint néhány általánosság a fiatalok beépítéséről és a színvonalas szórakoztatás igényéről.

Volt egy harmadik pályázó is, aki részletes dramaturgiai tervet készített, az egyes évadok gondolati vezérmotívumainak fölvázolásával, a tervezett előadások felsorolásával, a társulatépítés, a színészi (tovább)fejlődés koncepciójának kidolgozásával, a gazdasági lehetőségek számbavételével. Mellékelt két támogatói nyilatkozatot is, az egyikben egy kitűnő, Komáromban is remek előadásokat színre vivő művész vállalta az állandó vezető rendező szerepét, a másikban a legismertebb, legnagyobb hagyományokkal rendelkező magyar drámapedagógiai műhely vezetője ígért együttműködést. Végre egy művészi igényességgel, hosszú távra, koncepciózusan tervező, társulatban gondolkodó, de a szervezési és gazdasági kérdéseket is átlátó színházvezető! – gondolta a kritikus.

Azonban minden igyekezet hiábavalónak bizonyult. A bizottságban érdemi beszélgetés nem alakult ki a két pályázatról. A bizottság elnöke gyorsan világossá tette, hogy a döntés már régen megszületett, fölösleges dolog szakmai érvekkel előhozakodni. A szavazás eredménye 6:1. A viszonyokról sokat elmond, hogy az elnök hangsúlyozta, az eredmény a megyei képviselők döntéséig még nem publikus, de az két hazai online médiumban még aznap megjelent, nevesítve az elvileg titkos szavazás „renitensét” is. A saját maguk által meghirdetett elvek ilyetén semmibe vétele azért nem túl elegáns.

A „sikertelen” pályázatnak volt egy, Székely Gábortól választott mottója is: „Az igazi jó színház mindig morális intézmény volt: ez tette egyben politikai tényezővé is. Erre most és itt, ennek az országnak is rendkívüli szüksége volna. A színháznak hozzá kellene járulnia a társadalom morális eszményképeinek kialakításához. A színház dolga az, hogy a társadalom számára, amelyben él, ideákat és eszményeket teremtsen, s különösen tegye ezt akkor, amikor a színházat körülvevő világ éppen ezeknek az ideáknak és eszményeknek kiveszéséről tanúskodik, s egész életünk egyre inkább a kompromisszumok elfogadásáról szól.”

Nos, ilyen színházra nálunk nincs szükség! A kritikus tehát leteszi a lantot (laptopot). Meggyőződött róla (meggyőzték), hogy sok évtizedes reménykedése, mely szerint tájainkon is lehet, sőt kell színvonalas, társulatot és saját művészi arculatot átgondoltan, szisztematikusan, hosszú távon építő színházat csinálni, hiú ábránd. Lehetne. De ilyen színházra nincs igény! Elsősorban nem igényli a fönntartó, nem igénylik a döntéshozók, de feltehetően nem igényli a közönség, sőt talán a társulat többsége sem.

A kritikus úgy érzi, több évtizedes munkája fölösleges volt. Elismeri: veszített. Akkor hát – jöjjenek a győztesek. „Üdvözlet a győzőnek.”

Hizsnyan Géza
A szerző színházi szakember; a Nyitra megye mint fenntartó által felállított, az igazgatói pályázatokat elbíráló bizottság tagja volt