„Azt próbáltam megfogalmazni, hogy milyen a közösségi színház“ – Varga Emesével beszélgettünk

Szakmailag és személyesen hogyan tekint vissza arra a négy évre, amit művészeti vezetőként töltött a Jókai Színházban?

Nagyon jó és fontos tapasztalatokat szereztem.

Hálás vagyok azokért a helyzetekért, találkozásokért, amelyek megértették velem a színházcsinálás felelősségét és lehetőségeit. Művészeti vezetőként jobban ráláttam a színházi rendszer működésére, pontosabb képet kaptam arról, milyen kapacitás rejlik a Komáromi Jókai Színházban, ahogy arról is, hogyan kellene, vagy hogyan lehetne felelősséggel „beleállni” szakmai helyzetekbe, és építkezni. 

Egy dramaturgnak nyilván sokkal kevesebb a kompetenciája és a döntési lehetősége, még az előadás szövege kapcsán is alkalmazkodnia kell a rendezői szándék és a színészi kivitelezés módjához.

Sok nehézség adódott, hiszen eleve a COVID-járvány idején kezdtünk. Az első két év szélmalomharc volt azért, hogy egyáltalán játszhassunk, s be merjen jönni a néző a színházba. Amikor hosszabb ideig lezárták a színházat, igyekeztünk más lehetőséget találni a munka folytatására. Volt egy-két olyan projekt, aminek következtében a lehetőséghez mértem, de sikerült szakmailag és szellemileg megtartani a társulat kondícióját. Aztán a COVID végén azt éreztem, hogy most már el kellene indulnunk.

Mármint a rendes színházi munka irányába.

Igen. Viszont azzal, hogy a járvány megszűnt, a problémák még nem oldódtak meg egy csapásra, hiszen gazdasági következményei is voltak. Egyben lassan kialakult bennem egy hiányérzet, hogy már tovább kéne lépnünk, és ebből aztán egyre több olyan elégedetlenség fakadt, ami belső feszültséghez vezetett.

Úgy érzem, az ön által említett egyik kulcsfogalom a felelősség. Milyen értelemben beszél róla?

A színház egy élő műfaj. Itt mindig szerepet játszik a véletlen, mindig van valami kockázat.

Nomen est omen? Hiszen drámáról beszélünk.

Igen, a dráma, meg az érzelmek. Ám amennyire szükség van a színpadon az érzelmekre, annyira  szükséges a színház működésében egyfajta „racionalizáló tekintet“. 

A felelősséget pedig elsősorban úgy értem, hogy ha megígérünk vagy kimondunk valamit, akkor azt vállalnunk kell. 

Persze nyilván van olyan, hogy az ember kénytelen megváltoztatni a véleményét, de ha ez túl gyakran történik meg, akkor ez az egyén, illetve a közösség hitelességének megkérdőjelezéséhez vezethet.

És sajnos több ilyen helyzet adódott. Ez nyilván az én hibám is, hiszen egy megoldatlan helyzetben mindkét félnek felelőssége van. Viszont egy idő után belefáradtam ezekbe a helyzetekbe.

Ezek a típusú problémák mennyire jellemzik a szlovákiai színházi élet egészét? A külső kihívások, így a járvány például mindenkit érintettek.

Biztosan előfordulnak ilyen problémák máshol is. Nem mondom, hogy a komáromi helyzet egyedi. Viszont azt is tapasztaltam, hogy nagyon sok színházban van egy tudatos tervezés, egy konstrukció, amit tudatosan összerak az adott művészeti vezető, igazgató, főrendező és a művészeti tanács. Akármilyen „katasztrófa“ is van, ilyen tervezéssel kisebbnek a kilengések, mint amikor improvizálva vagy érzelmi hatás alatt működik a színház.

Térjünk vissza a művészeti vezetői négy évéhez. Melyik előadás az, amit mindenképpen meghatározónak tart önmaga, és akár a színház egésze számára?

Nyilván elfogult vagyok a Mefisztóval. Abban összesűrűsödtek az elmúlt huszonvalahány évben bennem felgyűlt színházi gondolatok. Tehát ez egy nagyon erős lenyomata volt a saját színházcsinálásomnak, meg annak, amit gondolok a színházról. 

A színház számára több szakmailag fontos előadás is volt. Közvetlenül a Covid után mutattuk be Nádas Péter Temetés c. darabját. Nem ért meg sok előadást, de színházi eseményként meghatározó volt. Nagyon izgalmas dolog indult el a Nagy Péter István Don Juan, vagy az apák kínja c. előadásával. Azt gondolom, hogy nagyon fontos a pozsonyi Színművészeti Főiskolával elindított közös projekt is. 

Sokat jelentett a Kisebbségi Színházi Fesztivál életre hívása is. Sok probléma volt a fesztivál megszervezésével, de azt gondolom, nagyszerűen sikerült és folytatni kéne.

A felsorolást végighallgatva adja magát a megállapítás, hogy ezek szerint szakmailag elég sikeres volt ez a négy év.

Valóban sok minden történt. Lehet, hogy az én vagyok elégedetlen és maximalista. Sőt biztos az vagyok, de engem ez mozgat. Az elégedetlenségem abból adódik, hogy minden lépés után jött egy megtorpanás, megcsináltuk, „kipipáltuk”, és nem éreztem azt, hogy mennénk tovább… Nem folytatódott a kisebbségi fesztivál, nem kerestük a további lehetőségeket, így egy idő után ezek a szándékok elfáradnak. Miután megcsináltuk, nem kezdtük el keresni, hogy lehetne folytatni, mikor, hogyan másképp, kikkel. Sajnálom ezeket a tartalék energiákat, a megrekedt kezdeményezéseket. Egy-egy állomás önmagában még nem változtatja meg a helyzetet, ehhez egy folyamattá kell válnia, s akkor tud bekövetkezni egy nagyobb szemléletváltás.

Optimistán viszont megjegyezhetjük, hogy például a kisebbségi fesztivál kapcsán megtörtént az első lépés, amihez X év vagy idő után vissza lehet térni.

Igen, előbb-utóbb vissza kell hozzá térni, bár lehet, hogy más formában. Például több társintézménnyel kell kapcsolódni, mert lehet, hogy egy színháznak ez egy nagy falat. 

Nagyon fontos gondolkodni arról a sajátosságról, amit egy kisebbségi színház szerintem képvisel. Keresni kell az egymás közti kapcsolódási pontokat és a kölcsönös inspirációt. 

Például a szabadkai előadás, a Banović Strahinja, nekem a mai napig egyfajta „felkiáltójel“.

És a Szabadkai Népszínház magyar társulata ezzel kulturális közvetítést is felvállalt.

Abszolút. Őszintén gondolom azt, hogy ebben van a jövő, illetve ez a kulturális lehetősége egy kisebbségi színháznak, ettől lehet saját arculata. A szabadkai előadás formailag is nagyon izgalmas lehetőséget kínált, a kétnyelvűséget – a két kultúrát csodálatos módon mutatta fel. Teljesértékű volt az előadás, akár tudtunk szerbül, akár nem.

Lehet-e valami fajta általános különbséget tenni a kisebbségi magyar, ill. a magyarországi magyar színházművészet között? Van-e valami olyasmi, amit másként csinálnak a kisebbségi színházak?

Más a színházcsinálás tétje. Vidéki repertoárszínházként – amelynek működésileg a Jókai Színház és a Thália is megfelel – nagyobb a közönségbázis, szélesebb a mozgástér. Kisebbségi színházként viszont két kulturális térben mozogsz, és jó esetben szintetizálhatod, s ezzel megmutathatod saját identitásodat. Rossz esetben kívül rekedsz mindkettőn…

Hozzáteszem a szlovákiai magyar színházak esetében ez azért egy kicsit más, hiszen a szlovák színházi hatás nem olyan karakteres, mint a romániai vagy szerbiai színházak esetében. 

A román színház nagyon erős stílust képvisel, és sokkal nagyobb a román és a magyar színházi kultúra közti szintézis, így jobban integrálódott a romániai színtérbe. Hasonló a helyzet Szerbiában is. Nálunk sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. Ezért is egy nagy lehetőség szerintem a szlovákiai magyar színházak számára egy olyan arculat kialakítása, amely integrálja ezeket a kulturális hatásokat.

Ezen kívül újra kéne pozicionálni a saját szakmai helyzetünket mind a magyarországi, mind a szlovák színházi szakmával szemben. Mert csúnya és fájdalmas ezt mondani, de nem vagyunk benne egyikben sem, csak a pálya szélén állunk. Emellett értem és tudom, hogy az nemcsak a mi hibánk, s nem is olyan egyszerű belekerülni ebbe a vérkeringésbe. 

Igazgató úr gyakran említi, hogy Budapesten jó híre van a színházunknak. Igen, van néhány előadás, aminek eljutott a híre, de egy-két sikeres előadás önmagában még nem biztos, hogy azt jelenti: benne vagyunk a vérkeringésben. Folyamatos jelenlétet vagy érdeklődést kéne elérni mindkét irányból.

Itt a szlovák és a magyar irányra gondol?

Így van. Tehát, hogy ne csak a saját kereteinkben mozogjunk. Néha akkor is ezt kell tenni, ha elsőre esetleg elutasítást kapunk. Persze Magyarországon ez azért is nehezebb, mert a szakma is megosztott, és súlyos gazdasági problémákkal küzdenek a társulatok, de a nehéz helyzet még nem zárja ki a kapcsolatépítés lehetőségét.

Ahogyan az elmúlt hetekben több helyen szerepelt, elindult a Komáromi Jókai Színház igazgatói posztjáért. Miért döntött így?

Az a szakmai vízió motivált, amiről beszélgetünk. 25 év alatt sok mindennel kapcsolatban azt éreztem, hogy igen, elindult, de nem folytatódik. Kíváncsi voltam, hogy ez lehet-e érdekes, ha leírom azt, amit erről gondolok, majd egy pályázatként benyújtom. Vajon lesz-e rá fogadókészség?

Pusztán önmagában a koncepcióra és a vízióra?

Nem másra.

Megrendítő volt, amikor még a pályázat beadása előtt rájöttem, hogy nem értik, nem hiszik el, hogy nem a regnáló igazgató ellen indulok el, hanem dolgozom egy koncepción. Azt gondolom, hogy ez minőségileg egészen mást jelent, hiszen ilyenkor szerintem kevesebb emóció, nem élet-halál harcról szól a verseny, hanem a szemléletmód mérettetik meg, így kevesebb a személyes sértődés is. 

Így utólag azt gondolom, hogy idealizmus volt azt gondolni, hogy ez így működhet, és az a színház, amiről beszélek, nem jöhet létre, vagy most még nem. Szóval végülis választ kaptam magamban a kérdéseimre.

Hogy lehetne összegezni az igazgatói pályázatban kifejtett programját?

Azt próbáltam megfogalmazni, hogy milyen az általam közösségi színháznak nevezett művészeti modell, ami nem szorítja bele magát sem a nép-, sem a művészszínház kategóriáiba, hanem eleve sokkal tágabb keretekről gondolkodik, mind műfajilag, mind generációkban, mind az említett szlovák-magyar szakmai színterek részeként. Olyan modellben gondolkodtam, ami szélesebb szakmai teret biztosít, és nagy hangsúlyt helyez a nézővel, az egyes generációkkal, a szakmával való kommunikációra. Tehát kicsit túl akarnék lépni azokon a lehetőségeken, amiket mi maximumnak érzünk, és valahogy bevonzani a fiatal alkotókat és nézőket, mert ez a jövő színháza.

Nyáron lejár a munkaszerződése a Jókai Színházban. Hogyan tervezi a következő lépést?

Még nem egészen tudom, nem volt B-opcióm. Van viszont egy nonprofit szervezetem, a Dialóg, aminek a keretében már korábban is foglalkoztam szlovákiai magyar drámával, színháztörténettel. Tanítok a pozsonyi egyetemen is, és a fiatal alkotókkal való együttműködés, együttgondolkodás fontos szegmense a szakmai életemnek. Épp öt évvel ezelőtt, amikor beléptem a színházba fejeztem be a budapesti Színház-és Filmművészeti Egyetemen a Doktori Iskolát, a disszertációs munkámat a (cseh)szlovákiai magyar hivatásos színjátszás 100 évéről írtam. Az öt év alatt nem volt időm ezzel foglalkozni, de most ezzel az új tapasztalattal talán lesz lehetőségem megjelentetni ezt a kéziratot.