Magyarként, emelt fővel

Szlovákia és Magyarország 2004. május 1-jén együtt lépi át az Európa Unió kapuját. Nyolcvanhárom év viszontagsága, meghurcoltatása és kisemmizettsége után a szlovákiai magyar nemzetrész képletesen, de újraegyesül anyanemzetével, egy nagy közösség árnyékában.

Azonban nem mindegy, hogy mit viszünk magunkkal a közös Európába azokból a gyökerekből, melyek kitéphetetlenül, több mint ezer év óta kötnek bennünket a szülőföldünkhöz. Felemelkedik-e végre az elszakítottságában meggörnyedt nemzetrészünk, hogy megmutassa emberi tartását, vagy végleg, szolgaként oson be a kiskapun, hogy senki észre ne vegye?

Gyakori kérdésként vetődik fel mindennapjainkban, vajon a csatlakozó országok mit visznek magukkal Európába, megőrzik-e, megőrizhetik-e viszonylagos függetlenségüket. Bevallom, nem tudom, mert a jövőbe nem látok és csillagjós sem vagyok. A jövőt nem tudhatjuk, a múltunk viszont adott, s amelyik nemzet a múltját megtagadja, annak jövője sincs. Mi, magyarok mindig saját testünkkel védtük Európát, tatártól, töröktől. Többnyire cserben hagytak minket, de a vereségekből mindig felálltunk. Az egyén saját megélt élményein, szülei, ősei sorsán osztozva sodródik a nemzet részeként, akarva, akaratlanul. De ő is, a történelem porszemeként visz valamit önmagában, lelkében. Európába. Volt idő, amikor a versek megtartó erejébe, a szavak ölelésébe menekültem. Amikor nem volt más, ami enyhítette volna kételyeim, hogy a kisebbségi létem, magyarságom, a nemzetem iránti elkötelezettségem igazi próbatétele-e, vagy maga a tény, hogy magyar vagyok, a sorsnak olyan ajándéka, ami ezt az érzést felszínre hozza az emberben, s amit nem ismerhet meg más, csak aki hisz, aki teljesen azzá tud válni aki s ami; tisztán, minden szándék és számítás nélkül. Sokat gondolkodtam ezen, ahogyan járok, kelek a világban, szemlélgetem a körülöttem lévő embereket, s egyre mélyebben érzem: ez ajándék. Nagyon kevés ember élheti meg azt a csodát, amit a sorstól kapott, hogy szeresse nemzetét, mint önmagát. Reményik Sándor féltő verssorai sokáig mentsváramul szolgáltak ehhez, s szolgálnak ma is: Nem adni, nem hagyni veszni, ami a miénk. A templomot, az ezeréves imát, s a szavak bölcsőjét, az iskolát. Én ezt viszem magammal Európába, s nagyapám emlékét, aki 1943. június 19-én Altuhóban, a mai Oroszország területén halt hősi halált a hazáért, egy értelmetlen háborúban. Fáj, hogy soha nem lovagoltathatott a térdén, mint más őszülő nagyapák unokáikat, nem kaptam tőle cukrot a születésnapomra, nem ölelhettem magamhoz, ha bántottak. Harminchat évesen Isten ölébe ült ő maga is. Sohasem gyújthattunk a sírján egy szál gyertyát, még egy fénykép sem maradt róla. De viszem őt magammal, ahogyan apai nagymamám emlékét is, aki nagyapám halála után három árvát nevelt, köztük az én édesapámat is, akiket a háború után fehércédulával felcímkézve raktak egy teherautó platójára, hogy deportálják őket, háborús bűnösöket, s csak egy jóakaró segítségével kerülték el a kitelepítést. Viszem a hajózható Ipoly kanyargós vizét és kikötőinek helyét, melyeknek soha meg nem épült mólóin soha nem kötöttek ki hajók, még csónakok se. Viszem az Ipoly-hidak roncsait, csupasz pilléreit, melyek egész életemben torzóként álltak a semmi szélén, hogy ne kössenek össze embereket, nemzetet, hazát. Viszem gyermekkorom sokszínűségét, édesanyám szeretetét, intelmeit, éjfekete szemének örök ragyogását, szavainak melegségét és féltését, tiszta, egyszerű, gyöngéd ölelését, édesapám szorgalmát, s majd száz évet megélt anyai nagymamám vajákosságát, dalait, aki élete utolsó éveiben is azt mondta, hogy ő már nem megy Európába. Ha Európa akar, hát jöjjön ide, a szécsénykovácsi rétekre, nézzen szét és győződjön meg saját szemével arról, hogy ez itt már akkor is Európa volt, amikor a nagy nemzetek még csak hazáról álmodoztak a Kárpát-medencén kívül. Viszem őket Európába, most már a szívemben vannak valamennyien, s viszem a palócok hitét, egyszerűségét és hazaszeretetét, megannyi fájdalmukat és szenvedésüket, a megálmodott, de soha meg nem élt álmaikat egy hazáról, mely mindig itt volt egy karnyújtásnyira a kertek alatt, s amelyet sohasem simíthattak meg, érhettek el. Nyisd ki hát kapuidat Európa, és becsüld meg Mária sokat szenvedett népét, István király maradékát, hadd szárnyaljon szabadon Európában újra a büszke turulmadár.

A szerző az MKP nagykürtösi járási szervezetének elnöke

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?