Magyar médiavita

Gyurovszky László és Simon Zsolt miniszterek véleménykülönbsége európai támogatások ügyében egyetlen jelmondatra zsugorodott, emlékeztetve így az átkosból jól ismert árukapcsolásokra. „Autópálya vagy mezőgazdaság?” – szól a kérdés, s mivel a kérdés eleve rossz, lehetetlen helyes választ adni rá. Ha a gazdasági kormányzat azt mondja, hogy az agrárium amúgy is sokat kap, igaza van. A mezőgazdaság európai támogatási modellje a piaci deformáció mintapéldája, a szlovák modell pedig nem sokban különbözik tőle. Hihetetlen, hogy (a vásárlóerőt figyelembe véve) méregdrága szlovákiai élelmiszerek mellett az őstermelés a csőd szélén áll, szegény termék- és élelmiszerforgalmazót egyikünk sem ismer. Mi ez, ha nem piaci deformáció, amelynek árát mindannyian fizetjük. Az ágazat szakemberei az agrárium 30 százalékos leépüléséről beszélnek az Unió kapcsán. Tegyük hozzá, harmincszázaléknyi agrárüzem csődje ebben az időszakban inkább élénkítő hatású lehetne, hiszen a versenyképtelen cégek megszűnése akár közérdeknek is tekinthető.

A mezőgazdasági támogatások rendszere a második világháború utáni élelmiszerhiány következtében alakult ki. Elsődleges célja a lakosság árban hozzáférhető és egészséges élelmiszerekkel való ellátása volt. Hangsúlyozzuk: volt. Mára az európai támogatások jelentős része nem a termelést, hanem a régió és a táj hagyományos képének megtartását célozza. Magyarán: a Nyugat nem azért támogat, hogy még több és még olcsóbb élelmiszert állítson elő az agrárium, hanem azért, hogy a vidéki települések ne haljanak ki és a feudalizmusban oly fontos agrárvidékek ne váljanak – túlzással élve –sivataggá. Dél-Szlovákiában ennek a kérdésnek etnikai vetülete is van. Sőt: az MKP választóinak szemszögéből még hangsúlyosabb ez a megállapítás. Makrogazdasági érveléssel akár meg is szüntethető a mezőgazdasági termelés, hiszen ha Szlovákiában még nyolc Peugeot vagy Volkswagen típusú beruházás lel otthonra, az élelmiszereket akár be is hozhatjuk. Az efféle stratégiai elképzelés politikai célként teljesen legitim. Csak akkor ezt kell mondani a választónak, s a választó majd vagy díjazza a programot vagy nem. Az MKP (amelynek két minisztere között folyik a médiavita) viszont az ilyen típusú megoldásokra a választóktól nem kapott mandátumot. Ha ugyanis a Csallóközben (s persze nem csak ott) tönkremegy a mezőgazdaság, egy évtized leforgása alatt új etnikai térképeket rajzolhatunk. Márpedig az MKP és elődei éppen azért alakultak, hogy ez ne következzen be.

A másik oldalon a szlovák autópálya-építési programra értelmes beruházó ma egy lyukas garast sem adna. Véget nem érő viták folynak arról, hogy hol, merre és hová vezessenek az autópályák, az érvelések sorozata pedig nem a közérdekről, hanem a lobbicsoportok befolyásáról szól. Autópálya kell, de ha úgy épül, mint a branyiszkói alagút vagy a „Klaudia Schiffer-szakasz”, akkor semmivel sem értelmesebb beruházás, mint a veszteségeket termelő cégek véget nem érő szubvencionálása. Mezőgazdasági termelés nélkül Dél-Szlovákia jelentős része nem képzelhető el. További infrastrukturális beruházások nélkül pedig a tőkebeáramlás nem képzelhető el. Konklúzió? Mindkettőre szükség van. Ha pedig Brüsszel diktálja a vagy-vagy módszert, akkor nem árt emlékeztetni: Pozsony 2004-től nem vizsgajegyre váró kisdiák, hanem teljes jogú uniós tagállam fővárosa. Aminek azért csak van valamilyen hozadéka is...