Lopakodó háború

Alig lehet elfogulatlan elemzést olvasni a 2001. szeptember 11-e óta történtekről. Az értékelések általában belpolitika-függőek, szinte látatlanban ki lehet találni, mit fog írni egy francia vagy német, és mit egy brit vagy amerikai szakértő. Persze, ezen belül mindenki megpróbálja az objektivitás látszatát kelteni, több-kevesebb sikerrel. Ez se nem erény, se nem bűn, hanem annak a következménye, amiben alapvetően konszenzus van: az Amerika elleni terrortámadások megváltoztatták a világpolitikát, a mai fontos történések többsége szeptember 11-ére vezethető vissza. Bár magát a terrortámadást a világ azóta feldolgozta, de az olyan „járulékait”, mint például a lényegében egységes Nyugat – amire a második világháború utáni egész kapcsolatrendszer is épült – kettészakadása, egyelőre képtelen kezelni. Mindaddig így lesz ez, amíg a stratégiai gondolkodás helyett a taktikai elemek játsszák a főszerepet.

Szeptember 11-e után a terrorizmus elleni harc lett a nemzetközi politika kulcsmondata, s mutatkozott is akkora egység az afganisztáni háborúban, mint még soha. Viszont az iraki háborúra a világ egyik fele, némi iróniával szólva, már úgy tekintett, mintha a fejlett rossz harcolt volna a fejletlen rossz ellen. Tény, nagyon súlyos érvek szóltak az iraki háború mellett és ellen is. Tény az is, hogy Irakban az USA nehéz helyzetbe került. De nem azért lángolt ott fel a tényleges háború utáni gerillaháború, nem azért hal meg ott napi rendszerességgel egy-két amerikai katona, mert nem volt ENSZ-felhatalmazás.

Aki figyeli a napi eseményeket, pontosan tudja, hogy Afganisztánba is visszalopódzott a háború, visszaszivárogtak – vagy csak előjöttek – a tálib rezsim hívei, naponta zajlanak súlyos és az irakinál talán több áldozatot is követelő összecsapások, a nemzetközi egyetértéssel felállított afgán kormány és a nemzetközi erők csak Kabul és környéke ellenőrzésére képesek, az ország döntő része pedig ismét szabad préda. Ha az USA iraki politikájának megítélésében a gerillaháború a mérce és azt mondjuk, az USA tévedett, akkor, Afganisztánt tekintve, az egész nemzetközi közösség tévedett, s alapvetően elhibázott a nemzetközi terrorizmus elleni harc koncepciója. Ha ez így volna, az nagyon szomorú volna. A terrorizmus elleni harc motorja kezdettől a fő célpont, az USA, hozzá csatlakoztak a további lehetséges célpontok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország stb. 2001. szeptember 11-e óta nyugati polgárok ellen követtek el merényleteket Indonéziában, Pakisztánban, Kenyában, Szaúd-Arábiában, Irakban, de nem követtek el Európában és az USA-ban. Ez eredmény! Titkosszolgálatok szerint az al-Kaida tagjainak több mint a felét vagy megölték, vagy elfogták, s más jelentős – amilyen például a bali merényletért felelős Jemaah Islamiyah – szervezetek is megrendítő csapásokat szenvedtek. Persze, bin Ladent vagy Szaddámot még nem kapták el, de szervezete nélkül Oszama is csak közönséges bűnöző, és nem a világ réme, mint két évvel ezelőtt volt. Igaz, az al-Kaida még nem szűnt meg, arab források szerint sorai – főleg a mélyülő izraeli–palesztin válság miatt – is folyamatosan feltöltődnek. De ha igaz az, amit amerikai szakértők hangoztatnak – s amit még sem Berlin, sem Párizs nem tudott cáfolni –, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni harc fő színtere most Irakban van, mert a terrorszervezetek ide küldték embereiket, akkor a dolognak van egy óriási haszna is.

Amíg a terroristák – márpedig iraki síita vezetők szerint is ilyenek követték el a legutóbbi merényleteket – Irakban vannak, addig nem gyilkolnak másutt. Még mindig jobb Irakban harcolni ellenük, mint Amerikában vagy Európában. Félre kellene már tenni a presztízsszempontokat, kell az új BT-határozat. Nemcsak Berlin vagy Párizs miatt, hanem azért is, mert annak alapján néhány muzulmán ország is küldhetne katonát Irakba.