Lojalitás igen, asszimiláció nem

Csak vártam és vártam, hogy valaki reagál a kormányfő azon kijelentésére, hogy a Beneš-dekrétumok „akkor változnak meg, ha megváltoztatjuk a második világháború eredményeit”. Nem volt szerencsém olvasni ezzel kapcsolatos reagálást, remélem nem kerülte el a figyelmemet.

Hol él a kormányfő? Ennyire rövidlátó lenne, nem észleli a politikai fejleményeket? Vagy nem akarja? Ha nem tévedek, elsők között pont a koalíciós társa kezdte a második világháború utáni elrendeződést bomlasztani – Csehszlovákia szétdarabolásával. Aztán itt van még a Szovjetunió széthullása, Jugoszlávia fokozatos – teljes – szétesése, a németek egyesülése, és legutóbb Koszovó kiválása Szerbiából. Még azt sem lehet mondani, hogy a „győzteseknek” igenis joguk van a területi elrendeződést megváltoztatni, mert „vesztesek” is voltak közöttük. Hát mi ez, ha nem a második világháború eredményeinek a megváltoztatása? Ebből következik a Beneš-dekrétumok visszavonása? Utólag az ember úgy látja ezeket a folyamatokat, hogy nem történt más, mint az, hogy rendeződött, amit mesterségesen összevontak, illetve szétválasztottak.

Az a sokat emlegetett parlamenti képviselet! Az Új Szó, illetve az MTI is foglalkozott a magyarországi nemzetiségek parlamenti képviseletével. Az erre vonatkozó javaslatot az ombudsman átadta a kormánynak. Ennek lényege a pozitív diszkrimináció lesz, magyarán: a nemzetiségeket „csak úgy” beültetik a parlamentbe. Bennünket olyan veszély nem fenyeget, hogy az itteni ombudsman így kiáll az érdekünkben. A mi képviselőink nem a többség jó szándéka jeléül kerültek a parlamentbe. Azért, hogy oda kerüljenek (és más országokban is hasonló a magyar képviselők sorsa), a választásokkor keményen meg kellett küzdeniük. Tehát az a számonkérés, hogy itt vannak magyar képviselők a parlamentben, akkor miért nincsenek odaát szlovák országgyűlési képviselők, nem helytálló. És ezek a kijelentések nemcsak kocsmai szinten hangzanak el, hanem politikusok szájából is. Amikor ezt hallom, illetve olvasom, nem tudom, bosszankodjak-e vagy nevessek. Semmi akadálya annak, hogy odaát a nemzetiségek ezt utánunk csinálják, minden ombudsmani segítség nélkül. Különben, ha jól utánaszámolnánk, alighanem kiderülne, a magyar parlament képviselőinek 10–20 százaléka nemzetiségi. Persze, ez a képviselet nem arányos. Van olyan nemzetiség, amelynek képviselete aránytalanul sok, de olyan is, amelynek képviselete a gazdasági erejének megfelelő, a többié pedig elenyésző. Ha a kooptálási kísérlet sikerül, akkor odaát a nemzetiségiek száma a parlamentben elérheti a 30 százalékot is.

Hazai kormánypolitikusoktól nemegyszer hallani, hogy a nekünk nyújtott nemzetiségi jogok „standard felettiek”, szabad magyar fordításban: túlzottak. Ugyanezt olvasni egyes internetes fórumokon is. Összehasonlítási alapnak a nyugat-európai országokba és Amerikába bevándorló afrikaiakat, ázsiaiakat veszik, vagy akár a szovjet utódállamokban maradt orosz nemzeti?ségűeket. Legutóbb a miniszterelnök-helyettes hozakodott elő nyugat-európai példával. Kikérjük magunknak az ilyen és hasonló példázatokat, összehasonlításokat. Nem lehet és nem szabad erőszakolni az ilyen összehasonlítást! Pl. az almát – mondjuk – a körtével. Mindkettő gyümölcs, mégsem ugyanaz. Ez vonatkozik a nemzetiségekre is.

Nemzetiség a bevándorolt és az őshonos is az lett. Az egyik a jobb élet reményében, vagy mert otthon üldözték, kalandvágyból, engedve a csábításnak, vagy tudatos betelepítés által lett nemzetiség. A másikat pedig a történelem viharai sodorták nemzetiségi sorsba. A kettő között nem szabad párhuzamot vonni. Az elsőktől talán el lehet várni a lojalitást. Azaz, hogy integrálódjanak. A másikoktól is elvárható az integrálódás, ezzel nincs is baj. Amikor azonban a lojalitáson azt értik, hogy asszimilálódjon az ember, azaz felejtse el az anyanyelvét, az már nincs rendjén. Ezek a másikok vagyunk mi. Bennünket nem embercsempészek hoztak, nem útlevéllel jöttünk. A mi helyzetünk sajátos. A szülőföldünkről el sem mozdultunk, mégis kisebbség lettünk. Ha már hasonlítani akarunk, akkor Európában a dél-tiroliakéhoz hasonló a sorsunk. Sajnos ez a hasonlatosság csak a valamikori területrendezésre vonatkozik, nem pedig a jogokra. Mánya László