Lipšic fóbiája

Még jóformán el sem fogadta a szlovák parlament a diszkriminációellenes törvényt, az elnök még alá sem írta, sőt, meg sem kapta, az igazságügy-miniszter már be is jelentette, hogy megtámadja, mert nem tetszik neki. Lipšic azt is elárulta, hogy a pozitív diszkrimináció elvével nem tud mit kezdeni. Szerinte nem lehet kiemelni állampolgárokat a többi állampolgárok tömkelegéből, mert minden állampolgár egyenlő. Hogy a kommunisták ugyanezzel érvelnek, és ugyanez a kifogásuk, azon nem csodálkozom, hiszen az ő ideológiájuk szerint több mint száz éve mindenki egyenlő, kivéve azokat, akik még egyenlőbbek. Megtapasztaltuk, ma is isszuk a levét. De hogy a kereszténydemokratáknak mi bajuk a törvénnyel, csak sejthető. Talán a homoszexuálisok vannak a bögyükben, talán a romák, talán a Szlovákiában élő magyar nemzetrész. Talán a sánták, talán a kövérek, de lehet, hogy az anorexiásak. Talán attól tartanak, hogy most már mindenki elkezd követelőzni. Pedig ha fel akarnánk sorolni, hogy a társadalom hány rétegének van szüksége pozitív diszkriminációra, egy újságoldal sem lenne rá elég. Elég a nők bérezésére gondolni, a mozgássérültek lehetetlen helyzetére a közlekedésben, vagy arra, hogy a törpék törpeségét 120 cm-ben limitálta az egészségügyi minisztérium, hogy a homoszexuálisok nem örökölhetnek egymástól vagyont, vagy arra, milyen esélytelenek az ötven év fölötti emberek a munkavállalás terén. Persze sejthető, miben gyökerezik Lipšic fóbiája, hiszen nem is rejtette véka alá. Az általa említett példa szerint megbukott az a gyakorlat, hogy kvótát adtak a romáknak a jogi karon. A kvóta valóban nem megoldás, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs semmilyen megoldás. Amiként azt sem lehet keretszámokkal megszabni, milyen legyen a női képviselők aránya a parlamentben. Egy közeli példával élve: ha, mondjuk, Magyarországon nem lennének kisebbségi önkormányzatok (ez is pozitív diszkrimináció), néhány évtized leforgása alatt alighanem minden kisebbség asszimilálódna. S talán innen fújdogál a szél, amely a kereszténydemokraták és a belügyminiszter orcáját legyezgeti. Az új büntető törvénykönyvvel az igazságügyi minisztérium a hadsereg és a belügy mellett szinte harmadik erőszakszervezetté léptette elő magát. Az erős emberek gyengesége ugyanakkor veszélyes dolog.