Légiós születésnap

Történetünk szereplői kitalált személyek. A valósággal való bárminemű egybeesés a véletlen műve. Azt sem áruljuk el, hányadik születésnapját ünnepelte hősünk, akit nevezzünk P.-nek, bár az igazi nevét én sem tudom, ha megnyúznak, akkor sem. Ez a ragadványnevek átka.

Nos, P. kitalálta, hogy születésnapján rendesen megvendégeli barátait a Hodály nevű vendéglátó-ipari egységben, amely – nomen non est omen – egy pici, füstös, lepattant hely volt a város egyik eldugott utcájában. Barátságos árfekvése, rugalmas nyitvatartási ideje és szemrevaló csaposnője végett az egész kerületből szívesen járt ide a válogatott klientúra, melynek jelentős hányada nyáron kiszorult az utcára. Valika, a csaposnő ilyenkor kispárnákat rakott le a járdaszélre. Az ünnepelt előző nap mindent szépen megszervezett, azt is sikerült elérnie a Hodályban, hogy kitegyék az ajtóra a „Zártkörű rendezvény” táblát, amelyet évek óta nem használtak, mivel a tulaj a demokrácia és a korlátlan mozgásszabadság híve. P. gondolt arra az alapelvre, hogy „mindig legyenek annyian a születésnapodon, ahány éves vagy”, de amikor meglátta a kocsma felé masírozó menetoszlopot, arcára fagyott a mosoly. A jó hír gyorsan terjed, hívatlan vendégek is szerették volna felköszönteni az ünnepeltet, főleg a másik, a pult felett virító tábla miatt, amin az állt, hogy „Ma este mindenki a vendégem. P.” Telt-múlt az idő, vagy, ha úgy tetszik, szánalmasan vánszorgott, legalábbis a vendégek fogyasztási tempójához képest. Bármennyire olcsó is ez a hely, hej, rossz vége lesz ennek! – gondolta hősünk, nem is egyszer. Hajnali két óra tájban aztán megállt a sarkon egy osztrák busz. Évek óta nem történt ilyesmi, a kocsma közönsége nem is hitt a szemének, amikor az utazóközönség egyenest a Hodályt vette célba, láthatóan kiszomjazva. Könyörgöm, ugye nyitva vannak? – kérdezte a szóvivő. A kispárnákról bólogatás látszódott. P. megsemmisülten gubbasztott a sarokban, az osztrákok ugyanis legalább harmincan voltak. Ha mind az ő számlájára fogyaszt, holnap mehet a híd alá aludni. A sógorok bizony meg is érdeklődték, mi az a díszes táblácska a pult felett. Ekkor Valikának, aki érettségizett németből és kedvenc írója Rejtő Jenő, mentő ötlete támadt. Közölte, hogy az egyik törzsvendég holnap indul a francia idegenlégióba, most búcsúzik a várostól, a barátoktól, a szabad élettől. Több se kellett az osztrákoknak. Nemcsak az egész estés számlát és a hosszab?bí?tott nyitva tartás költségeit állták, hanem egy idő után vállukra vették P.-t, és harci dalokat ordítva körbehordozták őt a környéken. Így történt, hogy a szülinapi parti nullszaldósra jött ki hősünknek. Az ajándékokat ugyanis örömében mind egy szálig odaadta az osztrák szesztestvéreknek. Dasz iszt szuvenír! – ölelgette őket hajnali négykor, amikor a köszöntők közül sokan már megágyaztak maguknak a járdán.