Lázadni? Nem érdemes

Daniel Lipšic igazságügy-miniszternek legalább fél tucat érvvel lett volna lehetősége megtorpedózni a pártállam vezetői által annak idején feketelistára tettek kárpótlását. Rámutathatott volna a költségvetés iránti igények és a lehetőségek kiegyensúlyozatlanságára. Érvelhetett volna azzal, hogy a modernizáció előnyben részesítése... Takarékosságra ösztönözhetett volna oly módon, hogy rámutat: kórházainkban hovatovább már ágytálra se lesz pénz. És így tovább. A miniszter azonban szürkeállománya helyett zsigereire hallgatott. Olyan értelemben argumentált, hogy akik rákerültek Husákék lajstromára, azok mind kommunisták voltak, így a megszállás két évtizedében hátrányt szenvedett százezrekkel szemben igazságtalanság lenne a még élő kb. 350 feketelistás kárpótlása.

Nagyjából Lipšic állásfoglalásával egy időben, a felkelés kitörésének idei évfordulója kapcsán számosan csodálkoztak, hogy az ország lakosságának zöme úgyszólván teljesen közömbös e történelmi esemény iránt. Fejét csóválja a történész, méltatlankodik a harcok még életben levő veteránja, és nem érti a dolgot a politikus. Talán még Daniel Lipšic se. Mint már oly sokszor, ismét azokat hibáztatják, akikbe – rendszerfüggetlenül – mindig bele lehetett rúgni: a történelemtanárokat.

De miért csodálkozunk azon, hogy az 59 évvel ezelőtt életüket kockáztató katonák, partizánok emlékét nem övezi köztisztelet, ha tudjuk, hogy évtizedekig olyan légkör uralkodott ebben az országban, hogy aki annak idején „véletlenül” éppen a később vesztes tábor zászlaja alatt sorakozott fel a partizánok közé, az megnézhette magát. De ez még hagyján, hiszen azok az évtizedek a totalitarizmus évtizedei voltak. De mit szóljak ma, amikor polgári demokráciában az ország igazságügy-minisztere kapásból leminősíti azokat, akik 1968 augusztusában másoknál bátrabbak mertek lenni, és az elszámoláskor nevén merészelték nevezni a történteket.

Itt most nem arról van szó, hogy 1948 és 1968, majd 1970 és 1989 között hogyan működött a rendszer. Nem is arról, hogy patikamérlegen lemérnénk, Szlovákiában 1944 kora őszén milyen szerepe volt a nem kommunista, illetve a kommunista erőknek. Csak arról, hogy miként hatott a közgondolkodásra az a körülmény, hogy 1948 és 1980 között csak az lehetett pedigrés antifasiszta, aki a kommunista párt hívására ment a felkelésbe. A felkelés iránti nagymértékű közömbösség tükrében már csak szónoki kérdésnek tekintem: hogyan hat a szlovákiai emberek nemet mondási bátorságára, hogy Lipšic miniszternek a feketelistásokról semmi más nem jut eszébe, csak az, hogy kommunisták voltak.

Érdekes csapat gyűlt össze úgy 1972-ben a Stavoindustria vállalat acélszerkezet-műhelyében. Akkor már Husák legényei elkészítették a feketelistát. Háromtagú volt a mi rozsdakaparó kollektívánk. Rajtam kívül még ehhez tartozott K. ezredes, a Brit Királyi Légierő második világháborús veteránja, és egy partizán, aki– pechjére – a Demokrata Párt hívására állt át csapatával a felkeléshez. Jókat évődtünk rajta, mi mindent produkál a történelem. Akkor is voltak káderezők, de arra álmunkban se gondoltunk, hogy harminc év múlva, a demokráciában lesz egy Lipšic nevű miniszter, aki ennyire kapásból káderez.