Kultúra a fű alatt

Az aládúcolt holland főváros hangulatát próbálom megidézni így, négy nappal azután, hogy ott jártam, de nem lehet azt a hangulatot papírra vetni, legalábbis nekem, botcsinálta hangulatfestőnek nem. Átkozom az eszemet, hogy csak most adtam meg magamnak a lehetőséget arra, hogy ellátogassak a krákogó nyelvű nép földjére, pontosabban a csatornák világába. Csupa olyan dolgot visz arrafelé a víz, ami nálunk bűnös és megvetendő, ott pedig annyira természetesnek hat, hogy minket néznek hülyének, akik összeurópai bambasággal csodálkozunk rá Amszterdam szabadságára, sokszínűségére, de főleg visszafogottságára. A tapasztalt Németalföld-járó pontosan tudja, mit rejt a coffee shop kifejezés, aki még nem járt ott, az egy kis fantáziatornával rájöhet, hogy kávét nemigen árusítanak ezeken a helyeken. Betértünk az egyikbe, Bob Marley zenéje csalogatott be bennünket, a tulaj jamaikai-féleség, alig bírta összeadni az egy hetvenet a kettő negyvennel, de harmadikra bejött. Itallapot kértünk, rajta a sörök, a kávék, a teák, az üdítők, a marihuána és a hasis árai. A „carte” szélén felirat: Ne dohányozz, a nikotin fizikai függőséget okoz! Választhatnánk, otthon intenzív fény alatt nőttet, Thaiföldön termettet, mezőn növesztettet kérünk; zacskóban vagy megsodorva. A betérők oly természetességgel gyújtanak rá a jointra, mintha a világon mindenhol mindenki így csinálná, kávéházban vagy az utcán. Ha valamelyik árus át akarná verni a vevőt, akár a rendőröket, vagy a fogyasztóvédelmiseket is kihívhatná, hogy attól a szemétládától nem azt kapta, amit kért. A szomszéd shopban viszont a lélegzetünk is elállt: marihuánaautomata áll a kedves vendég rendelkezésére. Három euró be, otthon intenzív fény alatt nőtt, Thaiföldön termett, mezőn növesztett pottyan ki; zacskóban vagy megsodorva. Mi itt, káeurópában inni sem tudunk kulturáltan, a hollandok pedig már a füvet is földelték. Csak az hat természetellenesnek, aminek nincs kultúrája.