Krajcáros ideológusok

Diplomáciai bravúr, ahogy Václav Klaus cseh köztársasági elnök Budapesten arról nyilatkozott, hogy az EU alkotmányában történjék-e utalás a keresztény hagyományokra. Tudomásul vesszük – mondotta – ha a többség úgy dönt, hogy utalás történjék, de nem tör ki éhségsztrájk, ha nem. A cseh államfő nem sértette meg vendéglátói közül azokat, akik lényegesnek tekintik ezt az utalást. Ugyanakkor ködösítésre, egyrészt-másrészt-szerű semmitmondásra se volt hajlandó. Klaus sorok közötti kirándulást tett a távoli múltba, egészen a fehérhegyi csatáig és az ezt követő 300 esztendőbe, amely alatt a Habsburg-barát klérus asszisztálásával úgyszólván megsemmisült a cseh nemzet. A csehek államfője számára fontos volt, hogy Budapesten ne porcelánboltba szabadult elefántként nyilvánuljon meg. De még ennél is fontosabbnak tartotta, hogy Csehország lakossága felvilágosult többségének értékrendjével összhangban nyilatkozzék. A csehek, a szlovákok és a magyarok történelmi tudatának minősége közötti különbségről sokat elárul, hogy a csehek a klérus, az egyház által a nemzetnek okozott sérelmet idestova 400 év alatt se voltak hajlandók feledni, míg a szlovákok és a magyarok vezető politikusainak jelentős része néhány évtized alatt napirendre tért afölött, ami az egyház politikába kapcsolódásával itt 1939 és 1945, amott pedig 1919 és 1945 között történt. Ha Szlovákia lakosainak többsége nem szenvedne emlékezetvesztésben, a bolsevizmus kudarca és bukása se tudná meg nem történtté tenni mindazt, amit a Tiso-érában a klérus tudtával és támogatásával a politika elkövetett. A magyarországi jobboldali pártok is csak a tömeges emlékezetkiesésnek köszönhetően glancolhatják fényesre a két háború közötti évtizedeket és üthetik a vasat a kereszténység uniós alkotmányba történő beillesztéséért. Szlovákia alkotmánya kimondja, hogy az állam „sem ideológiához, sem valláshoz nem kötődik”. Ezt viszonylagossá tenné, ha az EU-alkotmánynak akárcsak a bevezetőjében is szerepelnének az úgymond keresztény politikai erők által szorgalmazott utalások. Mind Szlovákia, mind a Magyar Köztársaság kis ország, így nehezen elképzelhető a közszereplők anonimitásba burkolózása. Aki a rendszerváltás óta csak némileg is figyelemmel kíséri a közéleti eseményeket, észlelhette, melyik politikai párt, melyik közszereplő hogyan viszonyul a két világháború közötti és a háború alatti olyan eseményekhez, amelyek attól még nem váltak szalonképessé, hogy a bolsevizmus is nemet mondott rájuk. Tudjuk, mely politikai erők próbáltak már 1989 decemberében emléktáblát elhelyezni hétpróbás szlovák fasiszták működésének egykori színhelyén. Tudjuk, hogy Magyarországon ha valaki azt mondja, hogy „keresztény nemzeti”, azon bizonyos körökben azt illik érteni, hogy „nem zsidó”. És mit tesz isten, az ilyen finoman szinonímázók szorgalmazzák elsősorban, hogy a kereszténység és az egyház kerüljön be az EU alkotmányába. Az ilyen krajcáros ideológusok rákmenetbe irányítanák a társadalmat. Végső soron lehetetlenné tennék az állam és az egyház különválasztását.