Kisebbségek kisebbsége

Közép-Európa kedveli az abszurdot. Már vélt vagy valós létezése is fricska Keletnek és Nyugatnak. Heideggert segítségül híva, nem tulajdonképpeni lét az övé. Az a hely, ahol lassan peregnek a percek a Fövényórán, költők menekülnek szavak barlangjaiba, miközben koncentrikus körökben tágul a láthatár. Egyszervolt hely, ahol Krakkótól Ragusáig hasonlóak a vasúti pályaudvarok, s amely soknyelvűségéből, kultúrák színváltó elegyéből máig megőrzött valamit.

Magyarország kedveli az abszurdot. Már létezése is fricska germánnak és szlávnak egyaránt. Köztes lét az övé, hiszen minden oldalról önmagával határos. Az a hely, ahol már nem létezik a szavak barlangja, mert már nem ugyanazt jelentik mindannyiunknak a szavaink. Egyszervolt hely, ahol koncentrikus körökben szűkül a láthatár – ahol a kultúra, ha akarom, sokszínű, ha akarom, megosztott, s ha akarják, megosztó.

Mi is kedveljük az abszurdot. Már létezésünk is fricska, amely kéjesen képébe nevet békét konferáló, rég elporladt cilinderes uraknak. Közteslét a miénk is: miáltalunk vezetnek hidak a végtelenbe, mi vagyunk a nemzet kinyújtóztatott karja. Az a hely, ahol már csak a szavak barlangja nyújt menedéket. Igaz, mifelénk nemcsak a többségnek, hanem a kisebbségnek is van kisebbsége. Nálunk egyszerre szűkül és tágul a láthatár. Nekünk megvan az a képességünk, hogy gyarapodva fogyjunk.

Közép-Európa ma nem létezik. Viharos szél fúj errefelé, amely kikacagja Danilo Kišt, Czeslaw Miloszt, Tőzsért és a többieket. Goromba szél ez, amely népeket, nemzetrészeket ragad magával haragjában, máskor meg tűzvihar képében perzsel el milliókat – égő áldozatként. Ám szélcsend idején, holdas éjszakákon, még mindig hallani a hegedűst a háztetőn. Máskor meg örmény kupecek árnyai bolyonganak. Harmadnap a tárogató hallik, ott fenn a Hargitán.

Magyarországon már nem ugyanazt jelentik a szavaink. Élük lett, s nem rendeltetésszerűen több jelentésük. A vezércikkírók tollán a hazugság olykor szenvedélyes igazságbeszéd, az önkormányzati választás meg, igény szerint átlépve az alkotmány sáncait, népszavazás. A demokrácia egymást kizáróan az emberi haladás legnagyszerűbb vívmánya, s a nemzet kiteljesülésének eszköze. A jobboldal egyfelől mucsai és egyetlen ízében sem demokrata, a baloldal másfelől idegenszerű, de legalábbis nemzetietlen.

Mifelénk nemcsak a többségnek, hanem a kisebbségnek is van kisebbsége. Tőzsér Mittel-figurája egyszerre világpolgár és nemzetközi zsidó. A magát polgárnak érző felvidéki magyar, ha a nemzet és a haza fogalmát szeretné megjeleníteni, rögtön több akadályba ütközik. Traumái miatt eleve nem gondolkodik politikai nemzetben, a kulturális nemzethez való tartozás azonban számára egyszerre szűk és tág keret. Ezért fogalmazza meg önmaga kiválasztottság tudatát, a kisebbségi messianizmust. Ezért tágul számára a láthatár Közép-Európa felé. Ebben a minőségében a kisebbség kisebbsége. Ha Mittel Árminnak egyszer csak sikerül jelenvalóvá formálni az általa kifejezett szolipszizmust, azaz tudat-lényből én-lénnyé válik, akkor nagy lépést teszünk a tulajdonképpeni lét felé.

Ha Közép-Európa valaha újjászületik, biztosan nem a Ballhausplatzra fog figyelni – a történelem ennyiben nem ismétli önmagát. A múlt inkább elválasztja, semmint összeköti az itt élő nemzeteket. Mindenkinek megvan a maga sérelme a másikkal szemben. Az események fölött másképpen ítélkezünk: hiszen ami nekik nemzeti önrendelkezés, nekünk az integer Magyarország felbomlása, a ránk kényszerített kisebbségi lét origója. Ha Közép-Európa valaha újjászületik, az csak a jobb jövő ígéretében történhet. Vetőmag akadna, lehet, hogy a talaj terméketlen.

Magyarország ma gazdasági gondjai mellett nagyon súlyos társadalmi válságot él meg. A pártpolitika egészségtelenül áthatja a hétköznapokat, a szembenállás egyre inkább kioltja az alkotó energiákat. Persze, nem népfrontos összeborulásra van szükség, hanem néhány alapvető kérdésben konszenzusra. A baloldal ismerje el, hogy a polgári oldal hozzá hasonlóan szintén demokratikusan elkötelezett, a jobboldal pedig ne vitassa el a baloldali liberálisok nemzeti elkötelezettségét. A nemzetpolitika az alkotmány szellemének megfelelően alapuljon konszenzuson: a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon túli nemzetrészek sorsáért. Dédapáink harcát, a népi-urbánus ellentétet élik meg újra és újra az egymás után következő nemzedékek – a tartalom persze a korhoz igazodik. Legyen végre elég az önsorsrontásból! Az eszköz a demokratikus és nemzeti minimum, a cél egy újra táguló láthatárú Magyarország.

Az anyaország mind nyilvánvalóbb lecsúszása hatással lesz kulturálisazonosság-tudatunkra és népesedési mutatóinkra is. A többségi nemzet előtt soha nem látott lehetőség van integrációnk felerősítésére. Egy, a polgári elvet szem előtt tartó, szellemiekben és anyagiakban gyarapodó Szlovák Köztársaság vonzóbb otthon, mint a ma Magyarországa. Persze, a Fico–Slota tandemre tekintve még a dülledt szemű szoclib és fideszes zombik is européernek tűnnek.

Kolek Zsolt