Kisebbség és nemzetállam

A keretegyezmény kidolgozásának ötlete a balkáni háborúk csúcspontján, 1993 őszén fogant meg, az Európa Tanács (ET) bécsi csúcsértekezletén. A dokumentumot eddig 34 európai állam ratifikálta; nincs közöttük Franciaország, Görögország és még jó néhány nyugat-európai ország. Ezek azt hangoztatják, náluk minden állampolgár egyenlő.

A keretegyezmény átfogja a nyelvi és kulturális közösségek, népek vagy etnikumok fennmaradása szempontjából fontos összes szférát. Az alapvető jogok (véleménynyilvánítás, gyülekezés, szerveződés) mellett kiterjed az oktatásra, a tájékoztatásra, bíráskodásra, és rögzíti az anyanyelvi személynév, a hagyományos helység- és tájnevek használatának a jogát, valamint a határon átnyúló kulturális kapcsolatok ápolását.

A követelmények többségének megfogalmazásában benne van a „lehet” szó, ami nagy mozgásteret ad az egyes államoknak. Ennek tulajdonítható, hogy az ET tagjainak többsége becikkelyezte a kon?venciót. Az egyezmény másik gyengéje, hogy az egyes államokra bízza, mely kisebbségeket helyezik a konvenció védelme alá. A szöveg nem határozza meg pontosan a „nemzeti kisebbséget” és nem említi a kollektív jogokat.

A dokumentum rögzíti a kisebbségek jogát ahhoz, hogy „hatékonyan részt vegyenek” az őket különösen érintő kulturális, társadalmi és közügyekben. Ez a részvétel az európai „új demokráciákban” (a volt kommunista országokban) úgy valósult meg, hogy etnikai alapon szerveződő pártok jöttek létre, ami megszabta az állampolitika etnizálásának szerkezeti keretét. A „régi Euró?pában” a nemzeti kisebbségek a civil társadalom keretein belül szerveződtek. Így az állam nem etnikai kategóriák szerint definiálódik, ami fokozza az állampolgárok lojalitását az állam iránt.

Arquint – aki a rétoromán nyelvi és kulturális egyesületek ernyőszervezetének, a Lia Romantschának is volt az elnöke – abban látja a konvenció igazi problémáját, hogy alapját a nyugat-európai államok nemzetállam-felfogása képezi. Nyugat-Európa a XX. század második felében sem volt képes elszakadni ettől a felfogástól, és etnikai téren nem tudta közelíteni a modern államot a sokszínűség politikájához. Ez már a fogalmaknál tetten érhető.

Svájcnak mint a kevés soknemzetű európai állam egyikének a törvényei nyelvi és kulturális közösségekről szólnak, a nemzeti kisebbség fogalma másutt csupán a nemzetállami eszme mellékterméke. Ráadásul ez a fogalom csak az anyaországuktól mesterséges határokkal elválasztott közösségekre terjed ki, és nem vonatkozik olyan autoktón népekre mint a rétoromán vagy a katalán, amelyeknek nincs saját államuk.

Közép- és Kelet-Európában sokáig ismeretlen volt a nemzeti kisebbség fogalma; itt csak népekről, nemzetiségekről beszéltek. Egyes államok és az úgynevezett nemzeti kisebbségek is joggal berzenkednek e megjelölés ellen, követelve, tekintsék őket a többségi népességgel egyenértékű népnek.

A konvenció másik, jellegzetesen „nyugati” ismertetőjegye, hogy a nemzeti kisebbségek védelmét azok hagyományos lakóterületére korlátozza. A nyelvi és kulturális autonómiához fűződő jog – még ha jelképes volt is – hagyományos településeiken túl is megvolt Kelet-Európa különböző nemzetiségeinek. A személyelvű?ség sikerrel valósult meg Magyarország kisebbségi politikájában.

A keleti régiók többségében nem foszlott szét olyan mértékben a multikulturális társadalom tudata, mint – a nemzetállam eszméjének köszönhetően – Nyugat-Európában. Nem lehet lesöpörni az asztalról azt az érvet, amely lappangó nyelvpolitikai gyarmatosítást vet az új demokráciák szemére. Ezekben az országokban nem lehet különböző hátterű egyenrangú partnerek párbeszédéről beszélni. E téren a híd szerepét tölthetné be Svájc, amely egyike a kevés többnemzetű demokráciának Nyugat-Európában.

A többnemzetű modern állam értékei közé sorolja Arquint a tisztázott fogalmakat és a többnyelvűség összállami kisugárzását. Az állampolitika szempontjából stabilizáló tényezőnek nevezi, hogy a nyelvi és kulturális közösségek jogait és hatásköreit sikerült kivonni az állami gyámkodás (és az esetleges nacionalista ideologizálás tendenciái) alól.

A modern állam többnemzetű koncepciójához sorolja a szerző a többségi nemzettel szemben támasztott követelményeket is, melyeket nem vett tekintetbe az 1998-ban hatályba lépett keretegyezmény. Ide tartozik az oktatáson belüli nyelvi politika, és vele együtt az ország valamennyi lakosára háruló, magától értetődő azon kötelesség, hogy ők is megtanuljanak egy második, az országban beszélt nyelvet. A médiára az a feladat hárul, hogy ne „gettósítsák” a kisebbségek nyelvét; inkább nyújtsanak lehetőséget a mindenkori többségnek arra, hogy átélje az ország nyelvi és kulturális sokszínűségét.

Arquint szerint itt az ideje új irányt adni a kisebbségek védelmének; a tennivalók újrafogalmazásának középpontjába Európa nyelvi és kulturális sokrétűségének megőrzését kell állítani.