Kilóg a Mikulás lába

Nem tudom, hogyan csinálták szüleink, tanítóink annak idején, az ötvenes években, de perfekt házi, iskolai, üzemi, városi Mikulást kreáltak esztendőről esztendőre. Bárki beszédes emberből, aki vállalta az illúziókeltés eme kegyes csalással járó, ám annál nemesebb szerepét, hogy még a csizmájára is ügyeltek, úgy volt piros, hogy fényes, és amikor megérkezett közénk nagy zsákjával, mi bizony elhittük neki, hogy a messzi északról, Lappföldről jött, rénszarvasok húzta szánon. Elhittük, még ha rénszarvas helyett felcsengőzött ló, olykor pedig, hó híján, díszes hintó állt meg a Mikulással, mondjuk, a kultúrház előtt. Kénytelen volt járművet váltani, ennyi. A lényeg, hogy nem feledkezett meg rólunk.

Később, immáron felnőtt fejjel, szülőként kezdtem tapasztalni, Mikulás-ügyben romlik a helyzet. Télapót is írhatnék, aki szintén eleven hagyomány a mai napig, valahova ő megy, valahova a Mikulás, de mondandóm szempontjából ez most mellékes körülmény, maradjunk az utóbbinál. Szóval, egyre több elnagyolt Mikulással találkoztam és találkozom. A lépcsőházi szomszédomat hagyjuk, gumicsizmában, felesége barna szlovákbundájában, rajzlapból készült, arcán örökösen félrecsúszó maszkban, körbevattázott piros sísapkában kopogott be egyszer hozzánk vitathatatlanul jó szándéktól vezérelve, ám egy pillanatig sem csodálkoztam, amikor a fiam, megpillantván a furcsa vendéget, abban a pillanatban elkezdett ordítani, édesanyjához menekülve rémületében. Majdnem én is. Hanem a nyilvános, a közmikulásnak felcsapó Mikulások! Leülnek, és kilátszik a farmerjuk, virít a teniszcipőjük, ráadásul képtelenek mást kérdezni a színpadra szólított, gyakran remegő szívvel eléjük álló gyerektől, mint hogy: – Jó voltál? – Ha a válasz igen: – Akkor nesze. – Ha nem, esetleg csend a válasz, akkor is. Nesze neked! A fiam négyévesen egy munkahelyi Mikulás-napi ünnepségen odabújt hozzám: – Apu, ez nem igazi Mikulás. Ez egy bácsi, az előbb még itt sétált rendes ruhában. – A cipőjéről meg a digitális karórájáról ismerte fel. Inkább semmilyen Mikulást, mint ilyeneket. Persze, általában nem azon a személyen múlik, lesz-e varázslat avagy elmarad, aki a Mikulás szerepét vállalja, hanem a szervezőkön. Ugyancsak illúzióromboló, amikor két-három Mikulás jelenik meg egyszerre a porondon, gyakorlati okokból tulajdonképpen: ha sok az ajándékcsomag, sok a gyerek is, következésképpen több Mikulás hamarabb elintézi őket. Mint a kukoricakapálás, úgy megy ez, harminchat sort más egyedül kapálni, és más hárman vagy hatan. Mi annak idején egyetlen Mikulás létezéséről tudtunk, aki járja a világot, eljutva minden gyerekhez ajándékával, hozzánk is, és ez volt a pláne, ezért vártuk oly nagy örömmel. Ezért dörzsöltük oly lelkesen a cipőnket fényesre, és tettük a jégvirágos ablakba. Mint ahogy Jézuskából szintén egy volt, mindig ugyanaz a Jézuska szállt be az ablakon a karácsonyfával és a játékokkal, igaz, őt sohasem láttuk – láthattuk –, de amikor csengőszóra beléptünk húgommal a szobába, nyitva találtuk az ablakot...

Különben, egy vagy sok Mikulás egyszerre, manapság ez már aligha zavarja a gyerekeket. Vége a mítoszok, mesék világának. A tévéreklámokban Mikulások, Télapók egész hadserege menetel, sőt mikulás/télapóképző tanfolyamokon láthatjuk őket szép rendben ülve. Még szerencse, hogy az ő farmerjuk és a teniszcipőjük nem látszik ki.