Kifáradás

Legutóbb a Suzuki új modelljének esztergomi bemutató ünnepségén Orbán azt fejtegette, hogy „óriási harcokat vívok a saját kormányzatunk bürokráciájával.” Lám, a szabotőrök már – vagy még – a spájzban vannak. Pedig az orbáni kormányzásról nem az a kép alakult ki, hogy megtűri az ellenvetést, pláne házon belül. A Fidesz 2010-es kormányra jutása után jelentős tisztogatás zajlott a központi államapparátus köreiben, amit később újabb és újabb felülvizsgálatok követtek.

Néhány hónappal korábban amúgy Lázár János már kifakadt egyszer, mert szerinte néhány száz bürokrata akadályozza a kormányzati munka gyorsabb előrehaladását. Gyakori politikusi fogás az arctalan, mindenki által utált bürokratákat vádolni azzal, hogy ők akadályozzák a zseniális kormányzati elképzelések megvalósulását. Sok esetben van is ebben igazság, ám azért az sem mellékes, hogy vajon mennyire zseniálisak a kormány elképzelései. Ha ugyanis hetek leforgása alatt akarja átalakítani a komplett nyugdíjrendszert, vagy egy-két évente radikális változtatást tervez az oktatásban, meg nagyjából minden más területen is, akkor az valóban nem fog egybevágni a klasszikus minisztériumi munkarenddel. De nem azért, mert a hivatalokban nem szeretnek dolgozni, hanem azért, mert az ilyen döntések valóban előkészítést, elemzést, verziók kidolgozását, és sok minden mást igényelnek. Ha ezeket a fázisokat megspórolja a kormány, az a döntések minőségét és fenntarthatóságát rontja. Ami tehát a „politikai kormányzás” szempontjából akadály, az a szakpolitika-alkotás szempontjából ésszerű mértéktartás.

Amikor legutóbb nekiment egy miniszterelnök a bürokráciának, annak éppen az volt az oka, hogy a kormányzás „személyzete”, úgymond, nem bírta a tempót a kormányfő jobbnál jobb reformötleteivel. Ennek az lett az eredménye, hogy jóformán minden változtatás félresikerült és félkész maradt a végére. Holott Gyurcsány Ferenc, mert róla van szó, a reformok sikerére tette fel az őszödi beszéd utáni kormányzását. Nem a minisztériumi apparátusok buktatták őt meg, hanem törekvéseinek követhetetlensége.

Orbán most néhány hét leforgása alatt saját pártját, híveit és immár a kormányzati apparátust is figyelmeztette: küzdjenek, vegyék fel a tempót. Kevéssé foglalkozik azzal a lehetőséggel, hogy a harci kedv hiányának oka esetleg a harc iránya, netán maga az állandó harc is lehet.

Magyarország kezd belefáradni Orbán harcaiba.

A szerző magyarországi politológus