Kidobjuk a ballasztot?

Az újságírók vajon mikor fedezték fel, hogy színésznők szexuális szokásairól, politikusok botrányairól, sorozatgyilkosról, pénzhamisításról szórakoztatóbbat lehet írni, mint a kamatláb csökkentése hatásáról, netán az acélipar válságáról, vagy éppen a hektárhozam és a kőolaj világpiaci ára összefüggéseiről? Tény, hogy a zsurnaliszták felfedezték... A tömegtájékoztatás így csak elvétve elemzi, hogy belépésünk milyen hatással lesz a kelet-szlovákiai acéltermelésre, de kimerítően tájékoztat arról, hogy az Unió tagjaként majd vásárolhatunk-e a mi ízlésünknek megfelelő véres hurkát a hentesnél. Tartunk attól, hogy a receptet esetleg egy gyomorbajos brüsszeli hivatalnok állítja össze.

A tekintetben úgyszólván teljes a közmegegyezés, hogy az ilyen kérdések megfogalmazása mögött mindig az önazonosság féltése áll. Kétségtelen, hogy aki szereti a mákos derelyét, vagy aki 65 év alatt megszokta, hogy valamelyik csikorgó januári napon náluk mindig szinte celebrálják a disznóölést, az a máktermesztés, a házi sertésvágás betiltását önazonossága leépítésére irányuló intézkedésnek tekintené. Kiderült, hogy az ilyen félelmek többsége megalapozatlan. Az EU tájékoztatással foglalkozó újságírók az olcsó szenzációt többre tartották az értékes, de unalmas realitásnál.

Aki az önazonosság megtartásáról beszél, az az esetek kilenctized részében hagyományőrzésre gondol. Szlovákiában az EU-csatlakozás előkészítése során az önazonosság megőrzése tárgyában már rengeteg véleményt megfogalmaztak, de még véletlenül se kérdezte meg valaki, hogy amit a Tátra és a Duna közötti térségben hagyománynak tartanak, az egytől-egyik megőrzésre érdemes érték-e. Félreértés ne essék, most nem (elsősorban) arra gondolok, vajon jelenlétünk bizonyítását kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolja-e, hogy önazonosságunk őrzésében domináns szerepet szánnak a folklórnak. Bár az erről való értekezés is megérne egy misét. Értekeznék, de nem merek, mert miközben bátorítom magam, kisebbségünk életének arra az epizódjára gondolok, amikor 1968 fényes tavaszán a „hogyan tovább?” keresése közben kedves barátom, nem mellékesen jó költő, így jellemezte a szlovákiai magyar kulturális szervezetben folyó munkát: „Ott már húsz éve csak a bokájukat csattogtatják”. Lett is erre nagy felháborodás! Zsélyi Nagy Lajost hónapokig szívatták e mondat miatt.

Tehát hagyjuk békén az eltúlzott folklórközpontúságot. De tény, hogy folklórral csak az bizonyítható, hogy voltunk. Ez – kevés. Most legszívesebben felsorolnám, hogy véleményem szerint milyen ballasztot dobnék ki a szlovákiai magyarság léggömbjéből repülésünk megkönnyítésére; mit a politikában, mit az emberi kapcsolatok ápolásában, mit az ízlésben, az oktatási koncepcióban. Ehelyett hadd szóljak egy friss élményemről. Kéthetes magyarországi táborozásról tért vissza a kisiskolás. Elmondta, az egyik bácsi megtanította őseink rettegett fegyvere, a nyíl használatára, egy néni pedig gyöngyfűzésre tanította őket. „Rovásírással le tudom írni a nevem” – mondotta kis barátom. És a számítógéppel? Azzal hogy állsz? Elárulta: egy barátjáéknál már látott számítógépet.

Azért van itt ballaszt, amit érdemes lenne kidobni.